Zárójel bezárva, ahogy a kormánypárti publicisták mondják.
*
Békés Márton elemzése prímán leköveti azt a folyamatot, aminek a során „a fogyasztói társadalom könnyedén megemésztette, ami ellene jött létre”, a forrongás rendszerré sűrűsödött, a felforgatás kényelmi funkcióvá merevült – funkcióvá abban az értelemben, hogy a lázadás fogalmát a haszonelvűség sajátította és üresítette ki, amely Georges Bataille szerint a Jóról alkotott képzeteink alapjául szolgál.
A felforgatás – ezt nem olyan nehéz belátni – akkor igazán felforgatás, ha értelmetlen: nem hogy nem lehet pozitív célok szolgálatába iktatni, de a legélesebb ellentétben áll az egyéni és közösségi érdekeinkkel. Ehhez képest a felforgatás aktuális témái, az önigazolás forradalmi trópusai ugyanolyan elengedhetetlen feltételei a huszonegyedik századi ember jólétének, mint mondjuk a társadalombiztosítás.
Lamballe hercegné fejének lándzsára tűzésében semmiféle pragmatikus, józanul felfejthető tartalom nem volt – ennek a kétségtelenül transzgresszív megmozdulásnak épp az adta meg, nem a jelentését, hanem az értékét, hogy lehetetlen volt megragadni racionális miértekkel, a színtiszta önkényesség megnyilvánulása volt.
Azok a „felforgató” gitárriffek, dalszövegek, pólófeliratok, szappanreklámok és erkölcsi tanulságok, amelyek pihepuha, comfy identitásokat kölcsönöznek fogyasztóiknak, mindenestül az ipari logika termékei.
A lázadás, a pusztítás vágya puszta sztilóvá lett,
a forradalom költészete és a fogyasztói mechanizmus a lehető legsimábban, legmagátólértetődőbben olvadt össze – világít rá Békés. A dologban nincsen semmi meglepő: a „felforgatás” és a „rendszer” valójában ugyanannak a semminek a megfogalmazásai. Az üresség divinikus nászából keltek életre a posztmodern univerzumot benépesítő kimérák: az életmód-tanácsadók, a startup-apostolok, a siker- és boldogságszakértők, a bestseller-írók, a frontemberek. Békés idézi Herbert Marcusét, aki 1969-ben egy „új érzékenység” szükségességéről írt, ami „vegyíti egymással a barikádot és a táncparkettet”. Óhatatlanul eszünkbe jut a tízes évek ikonikus és egyben legőszintébb pillanata, amikor a körúti tüntetések technopartiba csaptak át – de nem kellett ötven évet várni arra, hogy fény derüljön „a forradalmi Ész és Erósz egyesítéséhez” hasonló ködös elméletek nyilvánvaló és elkerülhetetlen kudarcára.