Nyilvánosan kimondom: a Fidesz történelme legnagyobb győzelmét fogja aratni jövő tavasszal

„Pár szóban a Békemenetről és a konkurens rendezvényről, a Nemzeti Menetről.

2 > 1. 2X1=2. 100.000m2 > 28.000 m2 – Matematikai képletekben gazdag szép napot/estét kívánok mindenkinek! 

Nem tudom, mennyire érdemes belekiabálni a szélbe, ebbe a nagy zajba, amikor mindenki erről beszél – dehát legyen...

Mind a kormány, mind a kormányt leváltani szándékozó politikai erő nagy energiával indult neki a maga eseményének, és mindketőnek sikerült is jelentős számban mozgósítania a híveit. Ebben nem lehet vita.

Az, hogy hol volt jobb a beszéd, melyiken volt jobb a hangulat, a közönség (vagy „sok itt a k•cs•g”), azt nyilván szubjektíven ítélik meg az elkötelezett résztvevők. De azért némi objektív megfigyelést tehetünk.

A Békemenet egyben 1956-os megemlékezés is volt, és valóban volt ilyen tartalma is. A még élő forradalmárokkal készült kisfilm, majd pedig személyes megjelenésük a színpadon mindenképp méltó, és emlékeim szerint korábban elő nem fordult elem volt. Az utána előadott verses-zenés-táncos műsor is méltó és minőségi performansz volt. Számomra, egykor a zeneiparban aktív ember számára külön élmény volt, hogy egy Magne Cum Laude dalt is belekomponáltak az előadásba, majd pedig a Demjén Ferenc örökös slágere, »A Szabadság Vándorai« is felhangzott; Radics Gigi kiválóan énekelte, és Curtis erre az alkalomra szóló rap-betétje tök jó csavart adott neki – annak ellenére, hogy a legkevésbé sem rajongok a rap-ért. De ezt hívják úgy: produkció. Az egészet. Nem giccses, nem modernkedő, de korszerű – ugyanakkor nem feláldozva az ünnep súlyát, komorságát a szórakoztatás oltárán.

Orbán Viktor miniszterelnök beszéde szintén elsősorban a forradalomól szólt, az méltatta. Az első része különösen. Aztán egyre sűrűbben jöttek a jelenre vonatkozó párhuzamok – de ez természetes, és nem is számítottunk másra. És bár számos alkalommal szót ejtett a Magyarország szuverenitását sértő, azt rendre korlátozni akaró külső erőkről, mégis ügyesen elkerülte azt a csapdát (nyilván, hiszen profi), hogy súlyosságában, kegyetlenségében, ördögi mivoltában egyenlőséget húzzon a szovjet megszállók és az általuk hatalomba segített hazai kommunisták gyilkosságai, bebörtönzései, illetve a brüsszeli globalisták – egyelőre még – civilizált keretek között zajló, de sunyi, lopakodó szabadság-korlátozásai között. Ám mégis sikerült éreztetni, hogy a törekvés ugyanaz: eltiporni az ébredő magyarságot. Amit pedig szintén sikerült: egyetlenegyszer sem kimondani Magyar Péter nevét. A globalisták itthoni kiszolgálói között nyilvánvalóan róla is volt végig szó, de a személyére vonatkozóan én csak egyetlen utalásra emlékszem: »A brüsszeli mesterterv slim fit szekértolói«. Pontos.

Magyar Péter beszéde szintén próbált patetikus lenne – de ez inkább a szó angol értelmében sikerült. (Angolul tudók értik.) 56-tal kapcsolatban könnyű beleesni abba a hibába, ami egyébként persze nem bűn, hogy az ember közhelyeket mond el a szabadságról és a megtorlásról, átszellemültség és önálló gondolatok nélkül, kihagyva a legfontosabbat: az érzést. A remény és a kudarc dichotómiáját, ami az egész forradalom kvintesszenciája. De egy olyan kudarc, ami nem megtör, hanem megerősít, nemesít, felemel. Még ha a gyakorlati eredményre 33 évet is kellett várni.

Ekkor történt ugyanis meg Nagy Imre újratemetése, ahol Orbán Viktor a híressé vált »Ruszkik haza!« beszédet mondta.

Magyar Péter – azonkívül, hogy megszámlálhatatlan alkalommal mondta ki Orbán Viktor nevét – önmagát a 89-es Orbán mai inkarnációjaként pozícionálta (aki akkor még jófej volt szerinte). Ezzel nem az volt a baj, hogy szereptévesztés, hanem az, hogy a közönsége nem volt vevő rá. Ők ugyanis nem csak a 2025-ös Orbánt gyűlölik, hanem a 89-es Orbánt is. De ha visszamehetnének az időben egy DeLorean-nel, akkor a csecsemő Orbánt is megfojtanák.

És háta kötelező ordítozás, illetve oroszozás és kínaizás sem maradt el – ami nyilván elvárás felé a hívektől, és ezeket az elvárásokat ő 10-esre le is hozza, de kiderül belőle, hogy nincs valódi mondanivalója azok számára, akik azért mégiscsak kíváncsiak lennének valamire azonkívül, hogy O1G. Persze, a megnyerni remélt választás után egycsapásra beköszöntő kánaán és szeretet-ország ígérete most is elhangzott – de ordibálva és a politikai ellenfeleket fenyegetve ez azért nem igazán hiteles és meggyőző.

Végül egy kicsit a matekról is, ha már a címben szerepelt. A kormányoldal szerint kétszer annyian voltak a Békemeneten, mint a Nemzeti Meneten (vagy ahogy Ambrózy Áron nevezte Magyar Péter rendezvényét: a Bütyökmeneten). Magyar Péterék szerint ők a többség. Az utóbbit már sokszor hallottuk, négyévente tavasszal különösen – aztán valahogy mégsem úgy lett. Most sem lesz. Ez itt a második alkalom, amikor nyilvánosan kimondom: a Fidesz történelme legnagyobb győzelmét fogja aratni jövő tavasszal. Épp az előbb említett okból: Magyar Péternek nincs semmilyen víziója, elképzelése, mondanivalója azon kívül, hogy vesszen Orbán, és éljen az EU. 

Sem az előbbi, sem az utóbbi nem rezonál a magyar lakosság többségénél. Persze, van 1-1,5 millió ember, akinél igen, őket lehet egre tovább hergelni – de egyre nagyobbakat is kell nekik mondani ahhoz, hogy a pszichózis fenntartható legyen. (Sima pszichológiai alapvetés.) És két éven keresztül egyszerűen nem fenntartható ez a lendület. Magyar Péter égési hőfokán ha nincs növekedés (márpedig az teljesen megállt), az egyenértékű a csökkenéssel. Morzsolódnak le a napról napra újabb csodát, újabb na-most-már-aztán-tényleg-vége-e-zorbánnak katartikus élményt váró, de azt nem kapó szektahívek. Most még csak lassan és kevesen, de ez ilyenkor egy exponenciálissá váló, lefele tartó görbe. Egyre cikibb, egyre kellemetlenebb tiszásnak lenni. Most még sokan nem tudják, mert benne vannak a pszicózisban, a buborékban, a visszhangkamrában. És még elhiszik, hogy ők vannak többen. És akkor vissza is a számokhoz...”

Fotó: Földházi Árpád