A forradalom alatt és után több mint száznyolcvanezer magyar menekült el. A szovjet katonai intervenciótól az osztrák határ 1957. januári lezárásáig sem volt kockázatmentes, ám a határzár visszaépítése és a tűzparancs bevezetése után menekülőnek és a menekülőket segítőknek egyaránt életveszéllyel járt a szabadság felé vezető út.
Az azt megelőző tíz évben kizsigerelték, megalázták, elnyomták a falvak polgárait. Földjeiket elzabrálták, a tehetségesebb, módosabb gazdákat kuláknak nyilvánították, börtönbe vetették, a padlásról az utolsó búzaszemet is lesöpörték, a hitéletet üldözték. Mint annyiszor a történelemben, megint a magyar parasztság vette magára a legnagyobb terhet. Elképzelhetetlen a mai eszünkkel: asszonyok, akik tehenet fejtek, nem tudtak a gyerekeiknek egy pohár tejet adni. A baromfit tartó gazdák a börtönt kockáztatták, ha megbetegedett valaki a családban, és levágtak egy tyúkot gyógyító húslevest készíteni, hiszen mindent be kellett szolgáltatni. A szovjet páncélosokkal és a velük együttműködő magyar gazemberekkel – Kádár, Apró, Dögei – levert forradalom után a falvakban is kihalt a remény.