A „munkás-paraszt kormány” épp oly kegyetlen volt velük, mint a népköztársaság munkásembereivel.
A forradalom alatt és után több mint száznyolcvanezer magyar menekült el. A szovjet katonai intervenciótól az osztrák határ 1957. januári lezárásáig sem volt kockázatmentes, ám a határzár visszaépítése és a tűzparancs bevezetése után menekülőnek és a menekülőket segítőknek egyaránt életveszéllyel járt a szabadság felé vezető út.
Az azt megelőző tíz évben kizsigerelték, megalázták, elnyomták a falvak polgárait. Földjeiket elzabrálták, a tehetségesebb, módosabb gazdákat kuláknak nyilvánították, börtönbe vetették, a padlásról az utolsó búzaszemet is lesöpörték, a hitéletet üldözték. Mint annyiszor a történelemben, megint a magyar parasztság vette magára a legnagyobb terhet. Elképzelhetetlen a mai eszünkkel: asszonyok, akik tehenet fejtek, nem tudtak a gyerekeiknek egy pohár tejet adni. A baromfit tartó gazdák a börtönt kockáztatták, ha megbetegedett valaki a családban, és levágtak egy tyúkot gyógyító húslevest készíteni, hiszen mindent be kellett szolgáltatni. A szovjet páncélosokkal és a velük együttműködő magyar gazemberekkel – Kádár, Apró, Dögei – levert forradalom után a falvakban is kihalt a remény.
Nem úgy a tettrekészség.
A városi ruhában mocsarakon, erdőkön át menekülni szándékozó embereket számtalan visszaemlékezés szerint azok látták el étellel, meleg ruhával, akiknek maguknak is alig volt.
Voltak természetesen hivatásos embercsempészek is, akik pénzért, aranyért vitték teherautóval a határhoz közeli településekre a menekülőket. Ám azok a hegyeshalmi, fertőrákosi, velemi, ágfalvai vagy épp nemesnépi, magyarszombatfai falusiak és a többiek, akik a bőrüket a vásárra vitték, legtöbbször felebaráti szeretetből vezették el a zöldhatárhoz a szovjet és bábjai elől eliszkoló polgártársaikat. Ők vitték oda a Hansági-főcsatorna fahídjaihoz éjjel, vagy át az erdőn az aknateknőket kikerülve. Jó néhányan közülük többéves börtönbüntetést kaptak tiltott határátlépésben való bűnsegédlet vádjával. A „munkás-paraszt kormány” épp oly kegyetlen volt velük, mint a népköztársaság munkásembereivel.
A forradalomról mindenkinek eszébe jut a kétszázezres emigráció, de arról ritkábban beszélünk, hogy a tömeges száműzés és belső emigráció még a hetvenes évek végén is éreztette a hatását. Nizalowski Attila írása.
Már nyolcvan év körül vannak azok, akik gyerekként átélték 1956-ot. Hogyan vészelték át a forradalmat, mire emlékeznek, és miként hatott ez későbbi életükre? Egy budai és egy miskolci asszony idézi fel emlékeit.
Több olyan '56-os hazafi is a színpadról üdvözölte a megemlékezőket, aki aktív résztvevője volt a forradalom és szabadságharc eseményeinek.
Nem hiszem, hogy haragudnunk kellene Sikorskira. Nagyjából így beszél minden politikus a történelem kezdete óta.
Gyorsan megcáfolták Rónai Sándor alaptalan vádjait.
Egy neves kutatóintézet 25 országban végzett felmérést, de egyetlen olyat sem talált, ahol a polgárok többsége lelkesedne a mesterséges intelligenciáért.
Róna Dániel szerint a miniszterelnök beszéde sokkal fókuszáltabb volt.
„Nagyon lesokkolt az a kép, ahogy vonult a hosszú utcán a tömeg” – írta egyikük.
