A nyár elviselhetetlenségéről

2017. július 4. 08:01

Batiszkáf
Mandiner

Korunkban a megigazulás feltétele a rendíthetetlen hit önmagunkban – és mit számít, hogy ez az önmagunk a tomboló egyenmásság korában a semminél is kevesebbet jelent. A huszonegyedik század teljes esztétikai, morális és antropológiai valósága ott kavarog a nyitottság forgatagában és fergetegében.

Aki nem látta-hallotta saját maga, ahogy ötvenes házaspárok – a férfiak eleinte kicsit feszengősen, zavartan egymásra pillantgatva, majd egyre lazábban, öblösebben; az asszonyok jobbra-balra hintázva, ijesztően átszellemült arccal – valami vidéki bornapokon azt éneklik bele a szúnyogos magyar éjszakába, hogy hív a nagy folyóóóóó, az nem ért semmit ebből az országból. Period.

Régóta érlelődik bennem egy írás, amely a Vádpontok a magyarság ellen címet viselné, és amelyben részletesen sorra vennék mindent – Kasza Tibor kilencszázezer lájkolójától a Wass Albert-felolvasómaratonokig, a mulatós zene emancipációjától a Balogh Béla-kultuszig –, ami miatt az idők végezetén nemzetünk ámblokk a pokol legmélyebb, legkénesebb bugyrában fog landolni.

Mondani se kell, hogy a szövegben kiemelt helye volna a magyarok érthetetlen és riasztó fesztiválfétisének.

Annak a ténynek, hogy júniusban föllángol e táj, e néma, lomha, szerte az országban tetőfokára hág a hangulat, és máris lecsúszott, cédéiket a színpadról áruló starok tátognak akrodenszes kölykök kíséretében pörköltfőző versenyeken; a belvárosi, bourgeois-bohème fiatalság testületileg kivonul a budai hegyekbe meg a legendás Bánki-tóhoz [1], hogy ún. fasza alternatív headlinereket [2] hallgasson, na meg hogy – a gyönyöröket tetézendő – korrupciós, migrációs, romaügyi stb. workshopokon vegyen részt. Több tízezres tömegek veretnek, ill. csapatnak kempingek és plázsok porában-sarában a jegesen üres tekintetű EDM-legendák előtt, míg a VIP-szekciókban fideszes aranyifjak és celebritások vodkaszódáznak. Mindeközben a már-már ideologikus felhangokat öltő bulihangulat valami arrogáns szituacionizmus jegyében igénybe veszi, sőt lefoglalja a Szabadság hidat.

A huszonegyedik században a nyárnak előjogai vannak – ha mást nem, hát ezt mindnyájan jól az eszünkbe véshettük, és remegve várjuk a recski kőfejtőben kikövetelt goapartikat.

Nyilván meg lehetne próbálni megfejteni a jelenséget. Lehetne beszélni arról, hogy a nyarat szinte kizárólag olyan agresszív gépzajok kísérik, amelyeket hallgatva egy minimálisan is érzékeny ember másfél óra alatt komplett lelkironccsá válik, hát még akkor az ötödik nap végére; hogy az éktelen, dübörgő, hivalkodó csúfság és a Szezon, úgy tűnik, kölcsönösen feltételezik egymást.

Lehetne beszélni a fesztiválok mélyen ellentmondásos természetéről: arról, hogy míg váratlan találkozásokra, kiszámíthatatlan kalandokra, felejthetetlen élményekre, az ásatag, rutinba fojtott mindennapokból való kiszakadásra, egyszóval: vadságra csábítanak; valójában nem kínálnak mást, mint e mindennapok hipersűrű, eksztatikus verzióját, a végletekig sematizált és feszített ugyanazt, betekintést a fogyasztói társadalomnak abba az utópikus állapotába, amiben felszámoltatott minden zavaró tényező és retrográd kötöttség, ahol a nemzetközi feelgoodizmus praeceptumai (úgy is mint YOLO) szerint megdizájnolt #élet egy virtuális mámor konstans túlfeszültségétől izzik.

Féktelen szabadság, szigorúan két karnyújtásnyira a bacardis standtól; hömpölygő páwafelvonulás a Walden-tó fövenyén – a dolog komikuma mondhatni az égbe kiált, és mégsincs, aki kétségbe vonja a fesztiválidény gyönyörűségét. Maga az emberminiszter tette két éve azt a kijelentést, hogy „Magyarország a fesztiválok országa lesz” [3]; a baljóslatú ígéret immár véres valósággá vált.

*

Ha a kétezertizenhetes nyár nem lett volna így is épp elég nyomasztó, Mark Zuckerberg globalo-pesztra és érzelmi támasz-in-chief gondoskodott róla, hogy végképp gyűszűnyire szoruljon össze a gyomrunk. Merészen továbbgondolva azt, amit kedvenc genfi széplelkünk egyszer olyan kiválóan megfogalmazott – hogy tudniillik az ideális társadalomban azt az embert, aki nem szeretne szabad lenni, kényszeríteni kell, hogy szabad legyen –,

Zuckerberg elhatározta, hogy véget vet a renitenskedő melankóliának, és kiadta a parancsot az általános nyári élvezésre.

Ahhoz már talán hozzászoktunk, hogy Mark mindenáron rajtunk akarja kiélni az anyai ösztöneit, hogy nem lehet úgy megnyitni a Facebookot, hogy valami évforduló vagy Fontos Ügy alkalmából ne babusgatna bennünket halálra; de az az üzenet, amit a minap a nyári napforduló kapcsán helyezett el az üzenőfalunkon – Itt az ideje, hogy élvezzük a napsütést az arcunkon és a fűszálak simogatását a lábunkon. Reméljük, sok szép hosszú, meleg nyári napban lesz részed az idén – kétségkívül új korszakot jelez. Napsütés az arcunkon, simogatás a lábunkon, talpaink egymásra lépnek [4] – bájos természeti jelenetek mögött sejlik fel a zsarnoki neoszentimentalizmus rideg világa.

Mark negédes mosollyal nyom barackot a fejünkre, jelezve, hogy a szívmelengetés ezentúl könyörtelenül felszólító módba lesz állítva – hogy most azonnal köpjük ki a sárga epét, ha jót akarunk magunknak, hogy többé nincs apelláta, ha tobzódni kell a boldogságban, akkor tobzódunk, méghozzá minden létező fájlformátumban megörökítve.

Közkeletű retorikai fogással [5] élve: kétezertizenhétben ott tartunk, hogy a lehető leggátlástalanabbul szép nyári napokkal fenyegetnek bennünket.

És mire erre a válasz? Teljes közöny. Tücsökciripelés. Tény, ami tény: a posztmodern társadalom akkora mennyiségben és gyakorisággal bombáz bennünket a legkülönfélébb imperatívuszokkal, hogy rég elhalt bennünk a dacnak még a csírája is. Mozogjunk sokat, együnk meg naponta öt gyümölcsöt, tegyük le a cigarettát, álljunk ki az internetes zaklatás ellen, legyünk toleránsak, nyitottak és befogadók, állítsuk meg Brüsszelt, merjünk önmagunk lenni, merjünk egy pillanatra megállni ebben a rohanó világban, ismerjük fel az élet apró szépségeit – vérvörös felkiáltójelek, megannyi ellentmondást nem tűrő „-j”, ahová csak nézünk.

A történelem posványából kilábalt, fölvilágosult szellemű embernek pedig meg sem fordul a fejében, hogy mindez ne volna tökéletesen természetes és magától értetődő, nem érzékeli a harsogó intrukciók végtelen nevetségességét, nem veszi észre, hogy a felszólító módban írt mondatok mind komolyan vehetetlenek.

Amíg létezett valódi, legitim tekintély, addig létezett valódi, maró cinizmus és nyegleség is. Az egyenlőségelvű társadalomban, ahol szüntelenül önkényes, erkölcsileg ajzott iránymutatások ostromolnak bennünket, csupán ez a bágyadt beletörődés van.

Amikor egy milliárdos embertömeggel operáló, gigantikus vállalat gyöngéd költői képekben nyilatkozik meg, az valahogy felülmúlhatatlanul hideglelősen hat, de eközben összehasonlíthatlanul vicces is. Minden adott lenne egy jó kis hőbörgéshez: az internet népe – ahogy a magyar újságíró mondja – ennél ezerszer jelentéktelenebb dolgok kapcsán is kiveri a hisztit; és mégsem történik semmi.

*

Zuckerberg azonban nem csak arra ügyel, hogy ki se látsszunk az örömökből, de kötelességtudatos coachként, ha törik, ha szakad, belénk veri az önbizalmat is. A melegmozgalmi hónap tiszteletére bevezetett büszke-gombot nekem valamiért nem kínálja fel a Facebook, de megnyugodva látom, hogy mások úgy prájdozzák össze még az időjárás-jelentéseket is, ahogy csak bírják.

Hogy a büszkeség miért lett mágikus fogalommá, azt a huszonegyedik századi ember különös patopszichológiai adottságai magyarázzák, meg nyilván az a tény, hogy olyan nagyon azért nincs mire büszkének lennie. Fontosabb viszont az, hogy a be yourself és a terápiás lélekapolgatás sekélyes filozófiája végleg felváltotta azt a hagyományos embervíziót, amelyben az egyént töredékességének tudata és azon folytonos erőfeszítések definiálták, melyeket önnön jobbá tétele és kiteljesítése érdekében tett.

A büszkeségkultusznak az a rousseau-i tézis adja meg az alaphangot, hogy ami természetes, az jó. Lényünk nyersanyaga, zsigeri hajlamaink, ösztöneink, érzelmeink tehát szükségszerűen gyönyörűek, hiszen egzisztenciánk valódi jelentését és teljességét hordozzák, míg az ezeket megzabolázni kívánó normák megfosztanak a méltóságunktól. Innen nézvést nem meglepő, hogy a coming out aktusa már-már szakrális természetet ölt, a vallásos beavatás szertartásrendjét kerítik köré. Az egyén ünnepélyesen kinyilvánítja elszakadását a társadalom által rákényszerített, oppresszív külsőségektől, meghasonlottságából kilábalva egyesül a gnózis fényében megismert Lényeggel: önmagával. A büszkeség papjai – a tömegmédia, az értelmiségiek – pedig sűrű tömjénfüst közepette megszentelik ezt a drámai elragaszkodást, amit a nem autentikus lét szakadékába való visszahullás folytonos kockázata tesz igazán naggyá.

A megigazulás feltétele a rendíthetetlen hit önmagunkban – és mit számít, hogy ez az önmagunk a tomboló egyenmásság korában a semminél is kevesebbet jelent.

Nem is feltétlenül a homoszexualitás itt a lényeg. És bármennyire is sokatmondó, hogy ez a téma a nyugati politika motorjává válhatott (idevág a The American Conservative szerzőjének jóslata [6], miszerint 2025 körül az Egyesült Államok a „melegjogok” sérelmére hivatkozva fog lebombázni vagy megszállni egy muzulmán országot), rettentően unalmas már.

A Pride jelentéstartománya mára mérhetetlenül kitágult, és ha a homoszexualitás kérdése mintául is szolgál más témák megfogalmazásában, a szivárványos zászló nem egy „szexuális kisebbség” diadalát lengedezi, hanem a korét, ahogyan az minden részletében fölkínálkozik, ahogyan az meghatározza és lágyan átöleli magát. A gótikus katedrálisok esszenciálisan jelenítették meg a kereszténység teljes univerzumát, a büszkeségmenet a posztmodern világ legadekvátabb kifejeződése: a dübörgő zene, a kamionokon táncoló sokaság, a provokatív vagy éppen éterien érzelmes szlogenek, az elcsattanó csókok, a meghitt, szerelmes pillantások, a strasszos mellbimbótapaszok, az összekoccanó piercingek, a kacifántos tetoválások, a kidolgozott felsőtestek, a bőrszerkóban feszítő szadomazósok és a hányaveti transzvesztiták, a rózsaszín boákba veszve tekegő queerek és a visszafogottságukkal tüntető konzervatív meleg párok, a vezető politikusok és az európai értelemben vett entellektüelek, a leszbikus püspöknők és a küldetéses sztárok és a kisgyerekes családok és a könnyes szemű, ősz nagyapók...

a huszonegyedik század teljes esztétikai, morális és antropológiai valósága ott kavarog a nyitottság forgatagában és fergetegében.

A haladás magasabb fokán álló kultúrákban ugyebár a Pride olyan széleskörű elfogadottsággal, mi több, jelentőséggel bír, hogy a régi május elsejékre emlékeztetően minden társadalmi csoport (cégek, állami szervek, magánegyesületek) képviselteti magát a saját büszkeségkülönítményével.

Másutt a menetet acsargó szkinhedek és tojásdobáló hőzöngők (az ominózus alternatív headlinerek?) egészítik ki, ám ez is csak fokozza az esemény nagyságát és horderejét, a szivárványszín kavalkádban felszikrázó akaratot, az utópia édes előérzetét. A büszkeségmenetben egy álom valósul meg: a politika, az erkölcs, a filozófia egy végtelen fesztivállá lényegül át.

Az idei nyárra rettenetesen szar időt kívánok.

***

[1] http://index.hu/kultur/2016/07/04/schonberger_adam_bankito_siraly_aurora/

[2] https://www.facebook.com/events/659736397537172/

[3] http://fesztival.mandiner.hu/cikk/20150814_balog_magyarorszag_a_fesztivalok_orszaga_lesz

[4] https://www.youtube.com/watch?v=zZ26VzRslLo

[5] http://mandiner.hu/cikk/20170624_a_budapest_pride_ra_hiv_a_momentum

[6] http://www.theamericanconservative.com/articles/election-night-giddiness/

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/114165