Beszéljünk a realitásról – kommentár a Horthy-vitához

Volt ugye ez a hacacáré a Horthy és menye lelki üdvéért tervezett mise révén. Hogy miért arra az időpontra került, amelyikre, miért nem másikra, mit képzelnek, még inkább és sajnálatosan meg mit nem képzelnek. Végül az egész megemlékezést hagyták a fenébe, fülek-farkak behúzva, a régi csicska tempó szerint.

Mintha 2004-ben lennénk. Teljesen mindegy, mi a helyzet, amikor ilyen csaholás kezdődik, nem szabad, ismétlem, nem szabad meghátrálni. A baloldali véleményterror ugyanis mindig, minden helyzetben ezt várja. Hisztérikus, változó korba került nőket idéző állapotának pontosan az a fő oka, hogy a jobboldali közvélemény ennek egy ideje nem hajlandó megfelelni. Kár újra elővenni a régi reflexet, még hozzászoknak újra, mint amikor a cipődbe szaró kiskutyára másodszorra sem szólsz rá.

Ezt követően a Mandineren – meg talán máshol is, nem követtem figyelemmel – párbeszéd indult. Mennyire és miben volt hibás Horthy, miben lehet felmenteni, mit róható fel neki, mit tett utólag is pozitívan, etc. Érdekes, értékes eszmecsere volt.

Egyetlen dologról nem beszélt senki sem a történelmi tények és pszichoanalízisek mellett.

Az aktuálpolitikai helyzetről.

Arról, hogy lehet kívánni meg akarni a humanista megoldásokat – pfúj, elnézést ezért a kifejezésért –, de a realitásokat figyelembe nem vevő politikus a legrosszabb politikus.

A második világháború felé kanyarodó Magyarország egyre markánsabb és jogfosztóbb zsidótörvényeket hozott. Munkaszolgálatokra hívott. Társadalmában érzékelhetően antiszemita volt. Mindezt idegen megszállás hiányában.

Csakhogy.

Nézzük meg Lengyelország helyzetét. A lengyelek a világháború első percétől szemben álltak a németekkel. Küzdöttek, harcoltak, hatalmas áldozatokat vállaltak. Ha valakik igazán és szenvedélyesen náciellenesek voltak és ezért a legnagyobb erőket mozgatták meg, azok a lengyelek. Mit értek el vele?

Zsidó lakosságuk szinte teljes mértékben elhalálozott. Városaikat a földdel tették egyenlővé. Két, már megszállás alatti, komoly felkelést is képesek voltak a háború vége felé végrehajtani, és mindkettőben szörnyű vereséget szenvedtek. Mit kaptak erőfeszítéseikért cserébe, ráadásként a szövetségesektől? Jutalomként pontosan ugyanazt a rendszert, mint amit Magyarország büntetésként. Megérte minden egyes halál, igaz?

A Horthyt, politikáját és a kor Magyarországát kizárólagosan hibáztatók a realitás érvén véreznek el. Miután emberbarát, nyugati, szívvel telített kenőccsel felvázolták az éteri képet a tökéletes országról, arra már képtelenek, hogy egy valóságból vett képpel is ellenérvet hozzanak a '40-es évek hazai politikájára.

Nem volt barátságos a zsidókra nézve az őket egyre inkább kiszorító közélet? Páriaként kellett sokuknak élnie? Igen, és ez szégyenteljes. De legyen már egy kis eszünk. Pár száz kilométerrel távolabb nem a boltjukat vették el, hanem az életüket.

A német megszállásig sikerült fenntartani egy olyan szigetet Európában,

És a legnagyobb minőségi különbség, talán mindenki belátja, az élet és a halál között van.

Ahogy Szabó Lőrinc mondta, mikor orvosai a költő felett már sajnálkozva állapították meg, hogy a betegnek vége van, talán ha negyedórát adhatnak még neki. Mire Szabó felnézett és utolsó szavaival annyit mondott, aki 15 percet tud adni, adja meg!

Ez különbség.

Nem szolgált rá különösebben a dicséretre Horthy, ami politikáját illeti. Legitimációs problémák rögtön országlása elején felmerültek, és addig volt jobb politikusnak tekinthető, ameddig igen keveset politizált. Mentől jobban belefolyt a közéletbe, a '30-as évek elejétől kezdve, annál kuszább lett a helyzet, még ha ez prímér módon természetesen nem neki köszönhető.

Úgyhogy tegyük félre a fantasy-módot. A Cthulhu hívása és a Mágus helyett a történelemkönyveket és a párhuzamosság szabályát vegyük elő, miközben ugyanazzal a lendülettel azt a kényszeresen hordott, hasztalan érzelmi szemüveget is vegyük le.

Ha itt 1941 és 1942 körül a rendszer dob valami kurucosat – értsd, direkt szándékot az ország lerombolására – és bezárkózik mindenféle német igénnyel szemben, évekkel korábban megszállták volna az országot. És miközben az 1945 utáni eseményeken semmit sem változtatott volna, a zsidóság 90 százaléka – mint a lengyeleknél – sem maradt volna életben.