Rotyog a paprikás krumpli: Németh Szilárd HELYRETESZI a globalistákat (VIDEÓ)

Termőföldtől az étkezőasztalig. Németh Szilárd elárulta, mitől finomabb az étel, ha az nem brüsszeli, hanem magyar recept alapján készül.

Alaptalan elitizmus helyett valódi szellemi elitre van szükségünk. Ugye nem az államtól várjuk, hogy a hiánypótlást elvégezze?
Vajda Mihály Szög a zsákból című könyvének néhány sora a napokban megmozgatta a jobboldal érzésvilágát. A baloldali filozófus meglátása szerint a „jobbágy-mentalitású” magyar tömegek konvencióira támaszkodó politika előtt értetlenül áll a saját álláspontjával szemben ironikusan visszafogott, azaz „zsidó mentalitású” értelmiség.
Magyarán elveszítették kapcsolatukat a honi rögvalósággal. A jelek szerint Vajda is.
Eltévedt az időben, szavai idegenszerű, anakronisztikus visszhangot vetnek, és ami a jelenben érvényes belőlük, azt mi, a jelenben élő emberek egészen más szavakkal fogalmaznánk meg.
A filozófus szerint az értelmiség Fideszből kiszorult része a „budapesti zsidó értelmiségből jön, a Fidesz másik része pedig, (…) a sokszázezer parasztból jön”. Schmidt Mária, aki a szövegrészletet először szemlézte, a szerző őszinteségét dicsérve ugyancsak ironikus visszafogottsággal azt fűzte az idézethez: ez „még elitizmusnak is szánalmas. Nem?”
Azért nincs elitünk, mert a saját álláspontja iránt meglehetősen kevés ironikus visszafogottságot tanúsító Kun Béla és Rákosi elnémította, kiirtotta, avagy elűzte őket.
Vajdát azonban – mint Schmidt is utal rá – köszönet illeti. De nemcsak azért, mert saját személyében karikírozza valóságtól elidegenedett diskurzusközösségét, hanem azért is, mert nyers őszinteséggel mutat rá romokban heverő politikai kultúránk egyik legfőbb problémájára. Tényleg hiányoznak a közéletből a pártpolitika perspektívája fölé emelkedni képes gondolkodó kiválóságok (ἄριστος), hiányzik a valódi „elit”.
Volt ugyanis olyan arisztokráciánk, amely felemelni akarta a „parasztságot”. Voltak olyan gondolkodóink és művészeink, akik anélkül bizonyultak hamisítatlan európaiaknak, hogy ehhez meg kellett volna tagadni az istenadta nép iránti ragaszkodásukat. A helyükön ma betöltésre váró szellemi űr tátong Magyarországon, amelyben egyfelől szalonértelmiségiek, másfelől barbárok terpeszkednek.
Nem ugyanarról beszélek mint Vajda: a paraszt és jobbágy kifejezés helyett szívesebben élek azzal, amit Rathenau a weimari köztársaság zsidó származású külügyminisztere használt: Csakugyan a „barbárok vertikális inváziója” folyik. Ortega szerint a demokrácia ezzel jár – és milyen fájdalmasan igaza van!
No de félre a drámával, száraz tények következnek: Az urbánus, polgári közönség bázisára Magyarországon nem lehet sikeres politikát építeni. Csak akkor lehetne, ha drasztikusan szűkítenék a választásra jogosultak körét, vagy ha a „demokratikus ellenzék” hívó szavára az égből alászállna pár millió européer polgár. A Fideszt már 2002-ben arcul ütötte ez a tény, és a politikai piac fogyasztói (választói) igényeire reflektáló politika logikája szerint népies, nemzeti és populista arculatát erősítette meg – példátlan sikerrel. Be lehet írni a tankönyvekbe:
egy politikai erő Magyarországon ma olyan mértékben sikeres, amilyen mértékben nem-urbánus, vagy ha tetszik amilyen mértékben „populista”.
A reflektív politikában való tobzódás közepette nem azt a közéletet kapjuk, amit megálmodtunk? A „parasztok” (vö.: „panelprolik”) ízlése határozza meg közviszonyainkat?
Van válasz a problémára: elzárkózás helyett szolidaritásra, alaptalan elitizmus helyett pedig valódi szellemi elitre van szükségünk.
Ugye nem az államtól várjuk, hogy a hiánypótlást elvégezze? Reménytelenül posztkommunista hozzáállás lenne.