Erőszaknál kevesebb, rossz szexnél több

„Csakhogy amikor szexről van szó, a nonverbális jelek is igen beszédesek tudnak lenni. Hogyan reagál a partner egy adott gesztusra? Közelebb húzódik? Aktívan jelzi, hogy élvezi a történteket? Úgy helyezkedik, hogy jobban hozzá lehessen férni? Megválik egy útban levő ruhadarabjától? Viszonozza a gesztust? Ezek arra utaló jelek, hogy megfelelő irányba mennek a dolgok, a partner jelen van, aktív és lelkes. De ha hátrébb húzódik? Feszült? Lefagy? Nem viszonozza az érintéseket, nem csinál semmit, nem közeledik semmilyen formában, esetleg csak a felszólításnak engedelmeskedik gépiesen? Kifejezéstelen az arca? Ilyenkor a partner nincs jelen, tehát le kell állni.

A tapasztalatlanság és a pornón szocializálódás nem kifogás mindenre, mert a partner reakcióiban ezeket az egyértelmű különbségeket csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Ugyanilyen bonyolult a különbség a Me too mozgalomtól szintén nagyon féltett flörtölés és az agresszív nyomulás között: mutat a másik fél valamilyen formában fogadókészséget? Hogy egyszerűbb a nyilvánvalót zárójelbe tenni a saját kényelem és az önző kielégülés kedvéért? Ennyiben hibás Anseri, és ennyiben beszélhetünk többről, mint »rossz randiról«, aminek kimeneteléről adott esetben egyik fél sem tehet.

A patriarchátus azt tanítja a nőknek, hogy tartózkodniuk kell az egyenes közlésektől. Aztán ha jó kislányok, és tényleg tartózkodnak ettől, azt mondja nekik, mindaz, ami ennek a következménye – olyan történik velük, amit nem élveznek vagy nem akarnak –, az ő hibájuk: miért nem szóltak? Úgy gondolom, ez az, ami hiányzik az ügy eddigi elemzéseiből; többségük csak addig jut el, hogy a nők ne fogadják el a férfiak döntéseit, hiszen joguk van nemet mondani. Ez igaz, de beszélni kell arról is, hogy mi gátolja őket e joguk gyakorlásában, és mi a férfiak szerepe a változásban. Aziz Ansari valóban nem Weinstein-féle erőszaktevő – ám kevésbé rossznak lenni egy Weinsteinnél elég sovány teljesítmény. Jobban teszik a szövetségesi babérokra törő férfiak, ha a »feminista« öndefinícióval való menőzés helyett igyekeznek a gyakorlatban odafigyelni a nőkre, és életük minden pillanatában következetesnek lenni. Elvégre ahogy a feminizmus egyik alaptétele így szól: »Ami személyes, az politikai«.”