Visszatérés

„Sokat mesélek a fiamnak a nyolcvanas évekről, amikor én voltam ekkora. Arról, ahogy kifelé tárultak a kapuk. Ahogy ujjal kezdtünk mutogatni a piacon grasszáló szovjet tisztekre. Ahogy a hatalom visszavonult, és beismerte, hogy a zöldséges jobban ért nála a kereskedelemhez, és a tanár a tanításhoz. Ahogy rácsodálkoztunk arra, hogy a hanyatló Nyugaton mennyivel jobban élnek az emberek – sőt boldogabban. De azért boldogok voltunk mi is, mert egyre biztosabb volt, hogy odafelé tartunk, és ez lesz a jövőnk.

A jövő logikus volt. Szerveződött az ellenzék, mindjárt több táborban, sátrakban és az éledező nyilvánosságban mondta a magáét. Tudtuk, hogy az egypártrendszernek vége lesz, és onnantól a felszabadult nép millió hangon mondja el, mi fáj neki. A politika pedig kénytelen meghallani, és úgy rendezni, hogy ne fájjon. Hiszen az egész rendszerváltás lényege az volt, hogy a hatalmat korlátok és keretek közé szorítjuk, hogy többé ne kelljen félni tőle.

Nem számoltunk azzal, hogy jön a sárkányfűárus. És előbb úgy tesz, mint aki hallja, mi fáj, sőt meg is tudja oldani – aztán azon kezd dolgozni, hogy ne hallatsszon többé, mi fáj. Hogy ne legyenek más hangok, ne legyen sajtó, lehetőleg sátrakban ülésező ellenzék se legyen. Ne maradjon sehol egy árva millió forint, amiből másként gondolkodók ennivalót vehetnek a hatalom jóváhagyása nélkül. És ne legyen ételosztás se, hiszen itt senki sem éhezik.

Aki éhezőket etet, az kisebbségi véleményt képvisel, miszerint az illetők éhesek. Magyarország oda érkezett meg, hogy a kormány álláspontjával ellentétes megszólalás nemkívánatos. Csak a többségi véleménynek van helye. Így annak sincs, hogy meg kéne előbb számolni azt a véleményt, hátha mégsem többségi.

Ide visszatérni nem büszke gyönyörűség. Magyarországra visszajönni: szar. Jeges felismerése annak, hogy nem változott semmi három hónap és huszonhét év alatt. És talán száz év alatt sem fog.”