Van-e bármilyen tanulsága a Soros-polémiának?

Soros Györgyről előbb-utóbb egy hosszabb tanulmányt tervezek írni. Addig is azonban, amíg elkészül ez a komolyabb szöveg, néhány dolgot szeretnék elöljáróban elmondani. Teszem ezt azért, mert azt látom, hogy természetszerűleg ebben a kérdésben is a szokott koreográfia szerint zajlik minden, azaz egyre hevesebb indulatokkal és persze tanulságok nélkül. Mindezen nem csodálkozom. Minden országnak van valamilyen jellegzetessége, amelyet (bizony, érdemes ezzel szembenéznünk) a történelméből hoz. Nekünk az, hogy minden ügyből alkotmányos küzdelem lesz, és soha, semmiből nem vonunk le tanulságot. Mi lenne, ha ezt az alaphelyzetet megértenénk, és olykor-olykor megpróbálkoznánk tanulságokhoz jutni.

A Soros-ügy például ordít a tanulságokért. De jó, ha tudjuk: tanulságok addig nem lesznek itt sem, amíg a konkrét ügyet ki nem hámozzuk a maga konkrétságából és nem nézünk egy kicsit mögéje. Hogy mi itt a konkrétság? Természetesen az, hogy akkor most van-e vagy nincs Soros-terv. Elismerem, a kérdés valóban fontos. S különösen az egymással szembefeszülő politikai táboroknak. Érdemes megértenünk: a politikai táborok ebben az egyszerű kódrendszerben helyezik el magukat. A kormányoldal szerint meg kell védeni magunkat Sorostól; az ellenzék szerint az is ostoba, aki Soros-tervről beszél. Nyilvánvaló, itt nem lehet kompromisszumot keresni. De nem is itt kell. Különösen akkor nem, ha az ember politológus. De akkor hol?  A politológus ott jöhet be a képbe, amikor az adott témát kiemeli a szűken vett aktuálpolitikai összefüggéséből és belőle tágabb következtetéseket von le.

Induljunk ki abból, hogy a Soros-jelenség mindig is (úgy értem, a belátható közelmúltban mindig is) létezett. Amióta a demokratikus eszünket tudjuk, Soros György ott volt körülöttünk, bábáskodott a rendszerváltásnál, sőt kevés olyan forradalmi átalakulás van Kelet-Közép-Európában és másutt, ahol ne bábáskodott volna. Bábáskodása nyilván sokakat zavart, de nem volt kolosszálisan zavaró. Zavaró 2008 után vált, amikor is az európai politika új irányt vett. Nevezzük ezt az új irányt nagyon egyszerűen politikai Európának. Arra gondolok, hogy az európai Gazdasági Közösség, majd a belőle létrejött Európai Unió egészen a 2008-as válságig elsősorban gazdasági koncentrációnak tekintette magát, s csak az utóbbi tíz évben vett irányt a politikai egységesülés felé. Amikor például 2004-ben mi beléptünk, egészen más volt a helyzet, mint ma, szó sem volt politikai közösségről, mi több: Európai Egyesült Államokról. Én legalábbis egyetlen nyilvánosságban elhangzó mondatra nem emlékszem, amely akkoriban a föderális Európa mielőbbi megteremtésére vonatkozott volna. Ma ellenben az európai mainstream minden második mondata ez.

Soros György ennek a mainstreamnek kétségkívül szimbolikus figurája. De készséggel elismerem, amit ő maga mond, hogy számos kérdésben az EU nem az általa javasolt politikát követi. Amikor tehát a magyar kormány Sorost és az EU-t egy kalap alá veszi, téved. De nem is hiszem, hogy a magyar kormánynak az a legfőbb baja Sorossal, hogy az EU az ő politikáját hajtja végre. Hanem az, hogy Soros az úgynevezett informális politika megtestesítője. Az informális politikáról Magyarországon nem illik tudni és még kevésbé illik beszélni. Holott miért is ne lehetne tudomásul venni, hogy Soros György korunk egyik rendkívül befolyásos informális szereplője? Ha komolyan akarjuk venni a politika értelmezését, akkor azt kell mondanunk, hogy a mai világban a politikájának – persze leegyszerűsítve – két síkja van. 

Az első a formális sík. Ezen a területen mozognak az egyes országok választott kormányai, és itt foglalnak helyet az állampolgárok által jól belátható pártok és egyéb demokratikus intézmények. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ők így, együtt alkotják a demokratikus politikát, holott ennek nem sok köze van a valósághoz. A demokratikus politikában ugyanis a fentieken kívül szereplők sokasága kapcsolódik – őket nevezem informális szereplőnek.  Aki egy csöppet is komolyabban, netán hivatásszerűen foglalkozik politikával, az tudja, hogy a formális és az informális szereplők egymásra hatása a politika szerves tulajdonsága, és egyáltalán nem az a helyzet, hogy a kormányok lennének (mert hogy ők vannak megválasztva) az egyetlen legitim szereplők.

A magyar politikai közélet azonban egyfelől szemérmes, másfelől elutasító. Szemérmes abban az értelemben, hogy nem beszél az informális szereplőkről; s elutasító abban az értelemben, hogy ha beszél, akkor meg nem hajlandó ezt a helyzetet elfogadni. A szemérmesek (újra mondom: ide sorolható szinte a teljes ellenzéki tábor) egyszerűen hallgatással övezik a jelenséget és nem akarják azt a súlyának megfelelően kezelni. Elutasító pedig a kormányoldal, amely az informális befolyást a demokráciára károsnak tekinti, sőt azt ki akarja iktatni.

Ebből a kettős vakságból aztán a Soros-jelenségnek az a fajta percepciója következik, amit nap mint nap magunk körül látunk. A kormányoldal készpénznek veszi a Soros-tervet és hadba hív ellene; az ellenzék kineveti mindezt, de súlya nem elég ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene. Végső soron pedig az egésznek megint csak nincs semmi tanulsága, hiszen mindkét oldal tökéletesen meg van győződve saját igazáról és a másik oldal vakságáról, ostobaságáról és alkalmatlanságáról.

Holott vannak itt húsbavágó tanulságok, amelyek kimondását az ellenérdekelt politikusoktól nem várhatjuk, s amelyeket nekünk, a politikával szakmaszerűen foglalkozóknak kell kimondanunk. Lássuk ezeket a tanulságokat, tőmondatokban.

1. Valamit kezdenünk kell azzal, hogy a világban nem csupán a demokratikusan megválasztott kormányoknak van hatalmuk, hanem a politika körül működő informális szereplőknek.

2. Az informális szereplőket nem lehet száműzni a politikából, annál inkább kell viszont beszélnünk szerepükről és megértenünk a politikának ezt a kettős természetét.

3. A Soros-pártiaknak meg kell érteniük, hogy az, ami számukra természetes (az informális tényezők komoly befolyása), sokaknak nem az. Ha tehát valaki felveti az informális politika vizsgálatát, netán kritikáját, nem kell azonnal összeesküvés-elméletet vizionálniuk.

4. Mindezek nyomán el kell jutnunk oda, hogy a demokrácia evidenciái messze nem olyan evidensek, mint korábban. Aki demokrácia alatt csupán a többség uralmát érti, szembe kell nézzen azzal, hogy a kisebbségek folyton küzdenek a többség ellen.

5. Aki demokrácia alatt a kisebbségeknek a többséggel egyenrangú hatalmát érti, szembesülnie kell azzal, hogy mások ezt nem így gondolják, s vannak, akiknek a választási eredmények ma is szentek.

6. A Soros György személye körüli állóháború tökéletesen jól mutatja, mennyire rendkívül nehéz a mai körülmények között értelmes vitát folytatni bármiről is. Holott a formális és az informális politika kettős jelenléte a mai világ egyik kiiktathatatlan dichotómiája. Ha tetszik, ez az ellentét nyomult a baloldal-jobboldal konfliktusának helyébe.

7. A legnagyobb veszély, ami fenyeget bennünket: a politikai elvek elposványosítása és kilúgozása, végső soron a saját magunk iránti értetlenség, elbujdosás a valódi viták elől. Soros ikonizálása egyfelől és a Soros kiiktatására irányuló szándék másfelől, két menekülés, hogy egyáltalán értsük magunkat. Ha pedig nem értünk semmit, tanulságokra sem tudunk jutni. S ezzel kezdtem. A magyar politika tanulságok nélküli, holott a Soros-témából is kijöhetnénk sokkal jobban, ha elfogadnánk, hogy a formális mellett van informális politika is. Az informális politika elemzése immáron halaszthatatlan.