Karl Marx, számos népirtó szellemi atyja

Konok Péter történész cikket közölt a Transindex oldalán az 1917-es szocialista forradalomról. Ebben arról ír: „nyilvánvaló, hogy Marxból nem levezethető Lenin (aki valójában antimarxista volt), és Leninből nem következik egyenesen Sztálin (aki egyszerre volt antimarxista és antileninista)”. A szerző nem tagadja, hogy a sztálinizmus „rémálom” volt, ám úgy hiszi, hogy az „(…) véletlenül sem volt sem kommunista, sem pedig szocialista – maga volt az ellenforradalom, teljes győzelmében”.

Mindez különös, hiszen nyilván nem sokan tagadnák a kapcsolatot, teszem azt az Iszlám Állam és az iszlám között, mint ahogy kevesen érvelnének azzal, hogy az 1919-es ellenforradalomhoz (is) köthető antiszemitizmusnak nem volt köze a kamenyec-podolszkiji deportálásokhoz, a délvidéki pogromhoz vagy a holokauszthoz. Való igaz, hogy vannak nüansznyi különbségek a marxizmus és a kommunizmus, illetve a különböző diktatúrák: a bolsevizmus, a leninizmus és a sztálinizmus között. Azonban – a „finánckapitalista elfogultsággal” talán nem vádolható Oxford Dictionary szerint is – létezik összekötő kapocs az utóbbiak között: ezek mind a kommunizmus formái. A kommunizmus pedig nem más, mint a Marx és Engels által megálmodott társadalmi rend –

Mert sajnos vannak, akik nem teszik hozzá. A szerző kvalitásait nem vitatva vélem úgy, hogy írása alapvetően téves tételekre épül: Karl Marx eszmerendszere igenis összeköthető Leninnel és csírázó diktatúrájával, illetve a legsötétebb terrort elhozó sztálinizmussal. A folyamatok, ok-okozatok tagadása ismert apológiai módszer, ám az ezen esetben egyszerűen az objektív tények falába ütközik.

Arról, hogy a kommunista vezetők lépten-nyomon hivatkoztak Marxra, talán nem kell írnom. Marad a soron következő állás: Sztálin erőszakot tett Marx és Lenin eszmeiségén. Ezen tétel – melyet egy kommunista oldal itt elég tömören összefoglal – arra a talán jóhiszemű elképzelésre épül, hogy a lenini állam el kellett volna, hogy tűnjön, miután sikerre juttatja a szocialista forradalmat.

A kicsi állam koncepciója még egy libertáriánus szívét is megdobogtatja, ám olvassuk el, hogyan is nézett ki az „állam elsorvadásának” Engelstől átvett tétele Leninnél (ahogyan azt az imént hivatkozott cikk is idézi): „Az állam az egyes osztályok elnyomásához szükséges erőszak szervezete. Melyik osztályt kell elnyomnia a proletariátusnak? Természetesen a kizsákmányolókat, azaz a burzsoáziát. A munkásoknak csakis arra kell az állam, hogy legyűrjék a kizsákmányolók ellenállását (…)”.

Lenin valóban nem akart államot azután, ha már egyszer sikerült Gulágra vinni az összes osztályidegent. Sztálin egyszerűen levont egy logikus konklúziót: sosem fogják kiirtani az összes ellenséget (ráadásul egy totális diktatúrának mindig kell ellenségkép), és így az államnak, illetve az állami diktatúrának sem lesz sosem vége.

A Gulágra vitt osztályidegenek szenvedéseiből azonban már Leninnél sem volt hiány. Anne Applebaum – aki egyébként kiváló történész, amikor éppen nem publicisztikát ír – pontos adatokat is közöl díjnyertes Gulag című könyvében. Szerinte Lenin büszkén vállalta, hogy a legkegyetlenebb forradalmi terrorral kívánt győzelemre jutni, maga pedig már 1918-ban tömeges terrort követelt „a kulákok, papok és fehérek” ellen, kiemelve, hogy azokat „koncentrációs táborba kell zárni”. Applebaum becslései szerint 1919-re már több, mint húsz munkatábor állt a frissen felállított Szovjetunióban, 1920 végére pedig már több, mint száz. Állapotukat a történész általánosan elfogadhatatlannak írta le. A belső leszámolásokat is Lenin honosította meg: könyve idézi Lenint, aki nevetve mondta, hogy „az első menseviket azután kötjük fel, ha már az utolsó szocialista forradalmárt is felkötöttük”. Könyvében a neves történészasszony hozzáteszi, hogy

Ahogy a szovjet Krasznaja Gazeta írt egy sikeretlen, Lenin életére törő merényletet követően: „Kegyetlenül, százával öljük majd meg ellenségeinket (…) Lenin véréért (…) folyjon csak a burzsoázia vére – ömöljön, amennyi csak tud!”

A kommunizmus áldozatainak számát sok tíz- és százmillió közé teszik. (Lásd a Commentator Magazine ezen áttekintését!) Ezek az emberek mind olyan rendszerek áldozatai voltak, akiket Marx és tételei inspiráltak. Az elkövetőknek nem kellett túlságosan félreértelmezniük Marxot, aki egy a kommunista kiáltvánnyal egy időben született írásában így szólt: „Egyetlen út van, hogy lecsökkentsük és megkönnyítsük a régi világ vonaglásait és az új világ véres születési kínjait – a forradalmi terror”. És akkor még nem is beszéltünk a rasszizmusról és antiszemitizmusról, mely Marxnál (és szerzőtársánál, Friedrich Engelsnél) jelen volt.

Marx zsidókról szóló esszéjében így írt: „Mi a zsidók földi vallása? A harácsolás. És mi a zsidók földi istene? A pénz”. Engels pedig arról írt 1849-ben, hogy a délszlávok „reakciós jellegű népek”, akiket lényegében ki kell irtani: „Ezek a népmaradványok, akik az elhaladó történelem lába alá kerültek, ahogy Hegel mondja, ezek a hátramaradt népszilánkok mindig az ellenforradalom fanatikus hívei lesznek, egészen addig, amíg teljesen ki nem pusztulnak, vagy el nem vesztik nemzeti jellegüket, éppen ahogy egész létük önmagában lázadás a nagy történelmi forradalommal szemben”. Mint hozzáteszi – egy világháborúval eltévesztve jóslatát –, „a következő világháború eredménye nem csak a reakciós osztályok és dinasztiák földünkről való eltűnése lesz, hanem teljes reakciós népek eltűnése is. És az is progresszió lesz”.

Nem véletlen, hogy a múlt század egyéb pusztító eszméi is rokonságban álltak a marxizmussal. A magántulajdont eltörlő, az egyén jogait a totális állam alá rendelő és a társadalom átalakításban az erőszakot szerepét szentesítő marxizmus értelemszerűen tetszetős volt számukra. Mussolini és Hitler politikájának szocialista átfedései ismertek, ám talán kevesen tudják, hogy

A Szózat című fajvédő lap arról írt, gazdasági nézetük „megegyezik a marxistával”. Haller István, a jogfosztó numerus claususért felelő keresztényszocialista közoktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy „a kommunistáknak nincs joguk a marxizmust a maguk számára lefoglalni”. Maga Szálasi is büszke volt rá, hogy „betéve” tudja Marxot. (Ungváry Krisztián megannyi hasonló példát hoz még fel Kik azok a nyilasok? című tanulmányában, mely online is olvasható). S talán nem lehet önazonossági problémával vádolni azt a fehérterroristát, aki egy 1919-es pogrom során közölte áldozataival: „Ő a Héjjas-különítmény Szamuelyje, akinek egy zsidó elföldelése ennyi” – majd rúgott egyet a levegőbe.

A marxizmusnak ráadásul a modern terrorizmushoz is köze van. Ha kommunista terrorra gondolunk, elég eszünkbe idézni az 1925-ös bulgáriai templomrobbantást vagy az 1972-es izraeli repülőtéri mészárlást. Az olyan terrorszervezetek, mint a Rote-Armee-Fraktion (RAF) és a Forradalmi Sejtek Nyugat-Németországban is marxistának tartották magukat, sok ártatlan civil megnyomorításáért és haláláért is felelősek. A Forradalmi Sejtek ráadásul együttműködött az antiszemita Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) marxista irányultságú mozgalommal.

s mindössze néhánnyal nem (pl. az örmény népirtás). Nem is véletlen, hogy Jens Meierhenrich történész 2013-as könyve már egy téma részeiként kezeli az osztályalapú és a faji alapú népirtásokat. Ugyanígy ítélt R. J. Rummel történész is Democide című korszakalkotó könyvében. S az idézetek magukért beszélnek. A szocializmus nagyjait, az „elnyomás elleni lázadókként” tisztelt marxistákat tetteik és szavaik is egy kategóriába sorolják a többi véres népirtás elkövetőivel. (Ezzel természetesen nem óhajtjuk elvitatni a holokauszt egyediségét, ám fontos rámutatni, hogy a naprakész szakirodalom is népirtásnak kezeli a kommunista népirtásokat).

Marx – és tehetnénk hozzá, Engels – tételei maximum a történelem-tantermekben releváns írások, ám semmiképp sem követendő vagy méltatandó szövegek. A sztálinizmus bűnei, a Gulág, a sok tíz millió halott – és a modern kor atomháború-riadalma – annak a Marxnak a szellemi terméke, akit sajnos egyesek ma is ünnepelnek, példaképnek állítanak. Utólag inkább a Kék-Fehér című magyarországi cionista folyóiratnak volt igaza 1935 nyarán, mikor a „vörös maszlag, a marxi áfium” ellen írt cikket.

Ezzel a szomorú konklúzióval emlékezhetünk meg az októberi szocialista forradalom centenáriumáról.