Boszorkányüldözés a posztmodern térben

„Kiálltam Hajdú Péterrel szemben, amikor öt éve a halálbüntetés visszaállításával házalva próbálta lájkokra váltani a Bándy Kata meggyilkolását kísérő népharagot. Most, amikor egy teljes politikai kurzus intéz támadást a jogállam ellen, folytat kirakatpereket a médiában, bélyegzi meg azokat, akik nem vesznek részt a nyilvános pogromokban, és tapos el mindenkit, akire akár csak a gyanú árnyéka vetül, ugyanezt kell tennem. Felhívom a rögtönítélő bíróságok figyelmét, hogy a nemi erőszak nem azonos a zaklatással, a zaklatás pedig nem azonos a nyílt szexuális ajánlattal.

Egyetlen erőszaktevőt sem védelmezek – azokat épp a Krétakör élén álló Schilling Árpád és Sárosdi Lilla védelmezte évtizedeken át. Schilling Árpád és Sárosdi Lilla mindent tudtak Marton Lászlóról – csakhogy az évtizedek során túl értékes volt nekik a Marton László által reprezentált balliberális művészelit barátsága meg az ahhoz tartozó állami százmilliók. Schilling Árpád, Sárosdi Lilla és mindazok, akik most a pogromokat vezetik, mindvégig tudtak a sok-sok mocskos zaklatásról a színházi világban, a médiában és a politikában, de elfordították a fejüket – most pedig, hogy megérkezett Hollywoodból az általános kilövési engedély, van pofájuk minden férfit a vádlottak padjára állítani. Tapsoltak Weinsteinnek és Kerónak, azzal se volt semmi bajuk, hogy Roman Polanski bedrogozott egy tizenhárom éves szűz lányt, aztán análisan közösült vele – akkor még nem volt traumaszezon. Most húsz éve elhangzott szexista viccekért rekesztenek ki embereket a civilizációból.

A #metoo-hisztéria káros. Ennek a kampánynak nem az a célja, hogy a nők beszéljenek az őket ért támadásokról vagy zaklatásokról, akkor ugyanis az lenne a kampány neve, hogy engem is megtámadtak vagy zaklattak a munkahelyemen – én pedig bármelyiket őszinte lelkesedéssel támogatnám. A #metoo-kampány arról szól, hogy itt és most mindenki adja elő a legdurvább sztoriját, és egy nagyszerű médiapillanat erejéig legyen áldozat. Az a lengyel nő is, akit hatan erőszakoltak meg egy furgonban, és az az amerikai egyetemista is, akit azzal traumatizált egy részeg férfi, hogy »szexi vagy, bébi«. Ez gátlástalan, immorális, pszichopátiás tempó: erőszak-relativizálás.

Schilling Árpád, Sárosdi Lilla meg a többi #mártír befolyásos emberek lesznek: kvótákat és pozíciókat kapnak, más szenvedéséből és az azt illető jogos felháborodásból tőkét kovácsolnak, megforgatják, erőműveikben hatalomra váltják. Valódi áldozatok valódi traumáin élősködnek, miközben azt hazudják, hogy a férfiak szexisták és gonoszak, az emberek pedig önzők és közönyösek. Aki vitába száll velük, aki rámutat a gátlástalan nyomulásukra és képmutatásukra: áldozathibáztató. Ha csak annyit mond, hogy az nem bűncselekmény, ami az írott jog szerint nem az: keresztre feszítik. Aki jogállamot emleget, annak átharapják a torkát, aki az ártatlanság vélelmére hivatkozik, azt szexuális bűnözőként azonosítják. Működésük az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság fennállásának legsötétebb napjait idézi.

A modern kommunikáció még információalapú volt: a közlés tartalmat és jelentést hordozott. Ahhoz, hogy zaklató vagy erőszakoló légy, a modernitás terében még zaklatni vagy erőszakolni kellett – a vádat bizonyítás, a bizonyítást ítélet, az ítéletet büntetés követte. A posztmodern kommunikáció már pusztán ingerületalapú. A posztmodern térben az az áldozat, aki elsőként mondja ki magáról, hogy ő az áldozat – zaklató és erőszakoló pedig az, akire az áldozat rámutat. Az ítéletet a lincselésre gyűlt osztagok azonnal végrehajtják.

Egy walesi munkáspárti minisztert máris öngyilkosságba hajszolt a genderinkvizíció: ha a vádak helytállóak, Carl Sargeant kifejezetten a modortalan munkahelyi csajozási kísérleteiért lakolt az életével – egyetlen ujjal sem ért »áldozataihoz«. Az ártatlansághoz többé nem járul vélelem – épp ellenkezőleg: a vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát, ami, mint tudjuk, jóformán lehetetlen. Az elévülés lejárt lemez – sőt: immár nem a vádlottat védi, hanem a vádat szolgálja, hisz az elévült bűnök ügyében a bíróság már nem, csakis a közvélemény tehet igazságot. És ugyan ki lehet alkalmasabb a kommentfelületek népénél az igazságtételre?

Pár éve még az volt a humanista baloldal identitását képező imperatívusz, hogy inkább hagyjunk futni száz bűnöst, mint hogy egyetlen ártatlant is megbüntessünk. Feltétel nélkül védjük a másik ember személyiségi jogait, még az elítélt gyilkosok vezetéknevét is kezeljük diszkréten, takarjuk el az arcukat, torzítsuk el a hangjukat – nehogy azonosíthatók legyenek. Akkor még a Kuruc.info volt ennek a gondolkodásnak a kihívója. Ma a rendpárti genderfasizmus mottója az, hogy inkább bűnhődjön száz ártatlan, mint hogy akár egyetlen bűnös is megússza a megérdemelt büntetést. Baloldali emberek milliói köpnek a személyiségi jogokra – pedig szó sincs gyilkosokról. Orwelli világ épül körülöttünk, ahol többé nincs sem bűn, sem jog, sem pedig igazság – csak vád és ítélet.”