Egy markáns és konfliktusos politikai karakter már önmagában elég ahhoz, hogy a technokrata elitek populistának titulálják.
Napjaink nyugati típusú demokráciáival kapcsolatban a politikatudományban zajló diskurzus egyik legfontosabb részterülete az úgynevezett populizmus-vita.
A dolog lényege, hogy az ezzel foglalkozó kutatók
s hogy miért kezdenek a választók sokszor szedett-vedett, a mainstreamen kívülről jövő, néha meglehetősen vad ötletekkel dolgozó politikai formációkat támogatni.
Ha van valami, aminek a megértésébe érdemes időt és energiát fektetni, akkor ez az! Mégis, sokan vannak olyanok, akik szerint nincs itt semmi látnivaló, s a választók csupán valamiféle önpusztító tendencia áldozatai lettek. Ennél kapitálisabb mellélövést a társadalomtudományok területén ritkán látni.
Lássuk, hogy miért!
Első körben azt érdemes eldönteni, hogy vajon a populizmus valóban „izmus”-e, tehát felfogható-e a klasszikus értelemben vett ideológiaként. Paris Aslanidis, a Yale egyetem oktatója szerint a válasz határozott nem, ugyanis a mai értelemben vett populizmus nem ad olyan átfogó narratívát a politika és a tágabb értelemben vett világ folyamatairól, mint más politikai ideológiák – például a marxizmus vagy a republikanizmus. Vannak elméletek, amely szerint a populizmus úgynevezett „vékony ideológia” (tehát csak a közélet egyes aspektusaival kapcsolatban van mondanivalója, más területeket érintetlenül hagy), de Paris Aslanidis ezt a magyarázatot is elveti.
Szerinte a populizmus sokkal inkább egy szemlélet, amely a felmerülő problémák megoldásával összefüggésben alkalmazható egyfajta „guideline”.
De mégis, miben áll ez a fajta személet?
Paul Taggart, a Sussexi Egyetem politikatudományi professzora szerint felesleges olyan jelzőket aggatni a jelenségre, mint „jó” vagy „rossz”. Ő személy szerint úgy vallja, hogy vannak elemei a populizmusnak, amelyekkel nem tud egyetérteni, de a jelenség számos más elemét megszívlelendőnek tartja. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végső soron szerinte a populizmus egy olyan demokratikus működési formát részesít előnyben, amely „a népszuverenitást helyezi előtérbe az intézményi szuverenitással szemben, illetve amely hajlamos kritikusan fellépni az emberi jogok intézményesített eszméjével és általában az intézményekkel szemben”.
Fogadjuk el ezt kiindulópontnak!
Továbbra sem eldöntött a kérdés viszont, hogy miért lett egyre népszerűbb az az elgondolást, amely a demokratikus, népszuverenitási alapot preferálja a modernitásban népszerű intézményi szuverenitással szemben. Erre próbál választ keresni Ivan Krastev, az egyik leghíresebb kelet-európai gondolkodó. Krastev már 2007-ben írt a populistának nevezett mozgalmaktól, s egyértelműen amellett érvelt, hogy ezek nem jelentek olyan veszélyt a modern demokráciákra, mint a ’20-as és ’30-as évek politikai mozgalmai, mivel – épp a népszuverenitás hangsúlyozása miatt –
Krastevet mindig is érdekelte ezen mozgalmak politikai jelentősége, amit mi sem jelez jobban, minthogy a kutató – eredeti cikke után 10 évvel – idén is publikál és nyilatkozik a témában. A Journal of Democracy nevű híres folyóirat Krastev After Europe című kötete kapcsán készített interjút a szerzővel. Krastev szerint a populistának gondolt mozgalmak megerősödése mögött csupán egy olyan jelenség húzódik meg, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy a globalizálódó világban úgy általában a nyugati civilizáció szerepe – nem pozitív értelemben – átértékelődőben van, s emiatt ezen civilizációs kör országaiban lakó választópolgárok újszerű megoldásokat várnak el a politikai elittől.
Érdemes kiemelni az elitekkel szembeni elégedetlenséget mint közös motívumot a populistának gondolt pártok népszerűségnyerésével kapcsolatban. Taggart és Krastev is egyetért abban, hogy a 21. század elejére a nyugati országok lakosai egyre inkább távol érzik maguktól az országaik politikai vezetőit.
Másik fontos aspektus, amelyet a témával foglalkozó, józanabb megközelítésű kutatók rendszerint kiemelnek, az az úgynevezett technokrácia és a populizmus ellentétpár megerősödése. Szerencsére ma már könnyebb olyan művet olvasni, amely a demokráciára nézve ugyan veszélyesnek tekinti a populista mozgalmak megerősödését, ezzel párhuzamosan viszont szintén veszélyként írja le a nyugati elit ideológiasemlegesnek mondott, technokrata kormányzási formáit is.
Talán az egyik legnevesebb képviselője ennek az irányzatnak Daniele Caramani, a Zürichi Egyetem professzora. Ahogy a fentiek is sugallják, Caramani némileg más iskolát képvisel a populizmus megítélésében, mint a korábbi szerzők. Annyiban mindenképpen, hogy a demokráciára nézve valós veszélynek tartja a populizmust. Azonban Caramani nem csak a populistának tartott politikai mozgalmak radikális, mindent megkérdőjelező formáit tartja veszélyesnek. A radikális populistákkal szembeállítva
Szerinte mindkét szélsőséges irányzatra jellemző, hogy ideológiamentesek – vagy az ideológiamentesség igényével szeretnének kormányozni. Konklúziója, hogy a technokrácia értéksemlegességére és a populizmus ideológiátlanságára úgy találhatunk gyógyírt, ha a hagyományos, demokratikus pártok markánsabb „arcélt” vagy karaktert kapnak.
Úgy látja ugyanis, hogy a demokrácia és a pártpolitika kiüresedése vezetett a populista mozgalmak és a technokrata elitek térnyeréséhez. A kiüresedés elsődleges oka pedig az a fajta centrista hozzáállás, amely a nyugati államok pártjait a hidegháború utáni korszakban jellemezte. Számos országban megfigyelhető a „centristásodás” jelensége, amelynek az a következménye, hogy a hagyományos pártok közötti különbség egyre inkább eltűnik. Ez egyben ideológiai profilvesztéssel is jár. Nehéz érdemi különbséget tenni a hagyományos baloldali és jobboldali pártok társadalmi kérdésre adott válaszai között. Ez vezetett egyfelől a technokrata elit kialakulásához, másrészt a velük szembenálló populista mozgalmak megjelenéséhez.
A fenti helyzetértékelésből következően a megoldás egyértelmű: a hagyományos pártoknak „penge arcélt” kell kialakítaniuk, igenis fekete-fehér véleményt kell megfogalmazniuk a legfontosabb társadalmi kérdésekben, és olyan karakterrel kell rendelkezniük, amellyel képesek megszólítani az irányukba nyitottságot mutató tömegeket.
Nyilvánvaló, hogy ez a hagyományos pártoktól ennek alapján elvárt
Elég átlátszó trükk, de mégis ez történik!
S hogy ennek ellenére miért tekintik az éles politikai arcélt populizmusnak?
Erre talán nincs is jobb konzervatív megfejtés, mint Roger Scruton esszéje. Szerinte jellemzően a jobboldali pártok kapják meg ezt a jelzőt, közelebbről azok, amelyek nem akarnak ideológiailag közeledni a technokrata elit centrista álláspontjához. Szerinte így a populizmus vádja egyfajta politikai fegyverré vált. Ez viszont csak távolabb visz minket azon a problémák megoldásától, amelyek miatt a demokráciákra leselkedő valódi veszély, a politikai szféra kiüresedése jelent.
Nehéz ehhez bármit is hozzátenni! Hogy is szokták mondani?
A leírtak magyar valósággal való egyezése nyilvánvalóan „csupán a véletlen műve”.
Freund Tamás elhatárolódott minden olyan kijelentéstől, amely arra utalt, hogy az egyetem polgárainak szakmai munkáját azok politikai nézetei és közéleti szerepvállalása alapján minősíti.
Az egyetemi hallgatóval szembeni diszkrimináció, ami politikai nézeten alapul, nemcsak törvényellenes, hanem az oktatás szellemiségével is ellentétes.
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Erre az ELTE kihirdeti, hogy ott bizony nem történt modellváltás, ott Orbán Balázs doktori disszertációja ellen szavaznak többen, elismerve, hogy a szerző politikai szerepvállalása a bajuk.
Szakértői, tanácsadói tevékenysége egytől egyig a 2010 előtti balliberális Medgyessy-, illetve Gyurcsány-kabinetek idejére tehető.
Szerencsére az ELTE vezetése a kutatás szabadságát és a szakmai teljesítményt politikai alapon, vagy más kirekesztő szempont alapján megkérdőjelező megnyilvánulásokat elutasítja.
Anális játékszert keresett az RTL Híradó egyik munkatársa.
Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
