Legyőzhetetlenül

„A rendszerváltás idején mindenki azt hitte, hogy a történelem legtisztább forradalmának emléke végre méltó helyére kerül. Ez azonban csupán felemás módon valósult meg, mivel az igazságtételt áltudományos jogászkodással elszabotálták, megakadályozták, így a bűnösök, a megszálló szovjet csapatokkal kollaboráló, saját hazájuk ellen forduló kommunista vezetők még szimbolikusan sem nyerhették el méltó büntetésüket.

Nekik és mai utódaiknak az lett a kínszenvedésük, hogy tehetetlenül kénytelenek elviselni, nézni az ország fejlődését, gazdasági sike­reit. Pedig mindezt annak ellenére érte el a magyar lakosság, hogy az álbaloldal továbbra is a pártállam levitézlett csődkultúráját, a külső érdekek maximális, gerinctelen kiszolgálását vitte tovább, míg hatalomban volt, s vinné tovább ma is, ha lenne erre módja.

(...)

Ma ugyanígy azt hallani ideológiai és vagyoni örököseik­től: nincs semmilyen terv, nincs veszély, nincs kvóta, nincs még migráció sem, nemhogy terrorfenyegetettség. Ne legyen kétségünk: most is ők lennének az elsők, akik jót mulatnának azokon a naivakon, akik elhiszik, amit hazudnak. Ha viszont november negyedike után nem dőlt be és tört meg még a fenyegetések hatására sem a nemzet, erre ma még kevesebb esély mutatkozik.”