#NeNeveljÁldozatot – A metoozásról

#neneveljáldozatot

Disclaimer: Ennek a posztnak nem célja a pálcatörés, az áldozathibáztatás, a relativizálás és a bagatellizálás sem.

Nem gondoltam, hogy meg fogott itt szólalni, de egy gondolat bánt engemet…Két hete nyakló nélkül zúdul a hesteg mitú. Véleményszabadság biztosítva természetesen, de ez immáron a médiahekk és digitál machináció csimborasszója. Ömlenek a vallomások. Underwood alatt is vágják már a fát. (Veszélyben a House of Cards…) Fallon épp most mond le. És sorolhatnám. Oké, kultúraváltás meg kataklizma. Hullanak és gurulnak a kiragadott fejek.

Elolvastam Oroszlán Szonja és Szalóki Ági véleményét is. Nyilván ízlés és egyéniség kérdése, hogy ki mit tart követendőnek. Én Oroszlán véleményét osztom, de ez másodlagos. Szalóki posztjában viszont megfogott az, hogy állítása szerint nőként milyen sokan érzik magukat áldozatnak, érzelmi bizonytalanságban élnek és nincs önbizalmuk. Ennélfogva vannak jobban kitéve az abúzusnak. Ok és okozat. Ez elgondolkodtatott.

Kérdéseim: a posztmodern nőjogi mozgalmak erős, önálló, kérlelhetetlen, ön- és céltudatos, hangos amazonnak festik le a modern nőt. A modern nő mindent képes elérni, amit kitűz maga elé célként. Felteszem a kérdést, hogy kizárólag a saját testét/ integritását képtelen megvédeni? A női mindfulness világában nincs mód és készség arra, hogy az ember kisétáljon egy számára sértő, kényelmetlen helyzetből? A zaklatásnak és abúzusnak számos formája és közege lehet. A változáshoz bátorságra és változtatásra van szükség. Az ingerküszöbök eltérőek, egy út azonban mindenki számára nyitva áll: a szabad akarat és józan ész ösvénye. Lásd Szent Ágoston A boldog életről/ A szabad akaratról című könyvét. Tényleg ajánlom.

Mamaként egy dolgot kiszűrtem a tovagyűrűző kakofóniából. Tényleg azt kellene elhinnünk, elhitetnünk magunkkal, családunkkal, környezetünkkel és főleg GYEREKEINKKEL, hogy szimplán: áldozatok voltunk, vagyunk? Ez lesz a példa gyerekeink számára? A Mitú?

Továbbmegyek. Tényleg asszisztálnunk kellene ahhoz, hogy csupán rámutatással modern boszorkányüldözés, népbíráskodás, netán médialincselés alanyaivá, elszenvedőivé tegyünk kiragadott egyéneket?

Hol húzódik a határ bűncselekmény és inadekvát magatartás között? A térdérintés érzésem szerint nem erőszak, ez ugyanakkor relatív.

Mindezt azért is írom le, mert visszatetszőnek tartom, hogy a következő generációk számára az is legyen a mérce, hogy bárkire rámutatva, vádolva megbélyegezhessenek, gyanúsíthassanak.

Mint azt a köztiszteletben álló tanár barátunkat, aki harminc éven át diákok százait oktatta, nevelte, foglalkoztatta, majd közvetlenül a nyugdíjba vonulás előtt bosszúvágytól fűtve az egyik, a magatartása miatt általa megrovásban részesített diák megrágalmazta. A rágalom alaptalannak bizonyult, a diák színt vallott, a tanár nyugdíjba vonult. A rossz emlék és példa maradt.

Ki kell lépni az áldozatszerepből. A (virtuális) bűnlajstrom felmondására és a célszemélyek virtuális dádájára tegyünk pontot. A sebeket a megfelelő fórumokon oldják fel. Ez valószínűleg nem a közösségi média. Bár tényleg megértem, hogy a közösség ereje erős, de itt már rég nem erről van szó.

Szülőként ne áldozatokat neveljünk, hanem önálló, reflexióra és cselekvésre képes embereket!