Megszületett a döntés: Olaf Scholz ismét indul a kancellári tisztségért – Boris Pistorius szabaddá tette az utat
Scholz és Merz összecsapása várható a német előrehozott választásokon.
Lindner egy olyan politikai válság kirobbantása mellett döntött, amibe reményei szerint rövid távon belebukott volna Angela Merkel, az FDP javára rendezve át a CDU és a kispártok viszonyát.
„November folyamán már számos pletykát lehetett hallani, hogy a liberálisok el fogják hagyni a koalíciós tárgyalásokat, és nem törekednek érdemben kormányzati pozícióra. Ugyanakkor ezeknek a híreknek, az FDP belső viszonyait jól ismerők kivételével, kevesen adtak hitelt, hisz oly irracionálisnak hangzottak. Ugyan 2009 és 2013 között az FDP is nagyon keserű politikai tapasztalatokat gyűjtött az Angela Merkellel való koalíciós kormányzás során, és a 2009-es 14,6 százalékos teljesítményét követően 2013-ban az ötszázalékos bejutási küszöb alatt végzett, így a párt egy ciklusra ki is esett a szövetségi törvényhozásból. Egy hasonló forgatókönyv megismétlődését elkerülendő, annak ellenére, hogy a Jamaica-koalícióban minden – alkancellári és pénzügyminiszteri – posztot megkaphatott volna, amit Németországban egyáltalán elérhet, Lindner egy olyan politikai válság kirobbantása mellett döntött, amibe reményei szerint rövid távon belebukott volna Angela Merkel, az FDP javára rendezve át a CDU és a kispártok viszonyát. Hogy Lindner döntése egyáltalán a saját nézőpontjából szükséges volt-e, nehéz megítélni. A koalíciós tárgyalásokon a CDU volt a leginkább láthatatlan szereplő, a valóságban szinte csak a CSU, az FDP és a Zöldek között folyt tartalmi egyeztetés, sokan még azt is Merkel szemére hányták, hogy alig moderálta a tárgyalásokat jövendő kormányának résztvevői között. Vagyis már maguk az egyeztetések is előrevetítették Merkel relatív meggyengülését és a kisebb koalíciós partnerek felértékelődését, így Lindner félelme a 2013-as fiaskó megismétlődésétől – főleg annak tudatában, hogy Merkel 2021-ben már nem lesz a CDU/CSU listavezetője – jó eséllyel megalapozatlan volt.
A koalíciós egyeztetések kudarca következtében előállt helyzet sokkal inkább a német Európa- és külpolitika, semmint a belpolitika válsága. A Bundestag zavartalanul működik, ahogy a választások előtti nagykoalíció is a helyén van ügyvezető kormányként. Vagyis az ország politikai stabilitása egyáltalán nincs veszélyben. Ugyanakkor kormányzati többség híján a berlini kormány nyilván nem képes betölteni az európai vezető pozíciójából fakadó feladatait, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor az Emmanuel Macron-féle reformjavaslat és a német–francia tengely felélesztése karakteres és aktív német Európa-politikát kívánna.”