Cigányolló – meg kell számlálni a cigányokat!

Először is, mondjunk cigányt. A roma szó amúgy teljesen rendben volna, ha nem az egész problémahalmaz elmaszatolására használnák. Attól ugyanis, hogy a cigányokat romáknak hívjuk, nem oldottunk meg semmit, csak úgy tettünk, mintha előbbre léptünk volna. Pedig egy tapodtat sem.

Aztán lássuk be: momentán igazán senki nem is akar előrelépni. Illetve akarni akar, csak neki ne legyen dolga vele. Legfőképp akkor ne, ha pártember az illető – magyarán politikus.

Ezt lehet durván, ahogy a Jobbik tette a közelmúltig, lehet finoman, ahogy például Horn Gyula csinálta (tudjuk, tehetséges politikus volt); a lényeg, hogy az úgynevezett cigányozás az egyetlen eszköz, amivel ezen a téren a szavazóbázist bővíteni lehet. Minden más megközelítés vagy cselekvés csak ront az adott párt helyzetén. Ezért komoly párt komolyan nem is foglalkozik az üggyel.

Pedig nem ártana. A jövő ugyanis fenyegető. Ha a hagyományos (?) életmódot folytató – nevezzük az egyszerűség kedvéért telepinek – cigányság akár csak egy régióban is túlsúlyba kerül, az gazdasági és kulturális összeomláshoz vezethet. És az égvilágon semmi jele nem látszik annak, hogy bármi is megállítaná a túlsúlyba kerülés folyamatát. Igazából nem tudjuk, hogy hol tart ez a folyamat, csak a rendszeres ismeretté össze nem állt személyes tapasztalatainkból, barátaink és ismerőseink történeteiből következtetünk. Ha jobban megkaparjuk, szinte semmit nem tudunk a cigányokról. Még azt sem, hogy hányan vannak.

Másutt persze még rosszabb a helyzet. Szlovákiában, ha nem jön valami gyökeres változás, a cigány lakosság aránya néhány évtizeden belül elérheti a nemcigányokét, és akkor az utóbbiak számára nem marad más, mint szétfutni a világban (a magyarokat nyilván hazavárjuk) – a cigányokra maradt Szlovákiát képzelje el, aki akarja. A románok abban reménykednek, hogy a cigányok elmennek tőlük, ha lehet, mind a négymillió; csak az nem világos, a nyugat hogyan fogadja majd ezt a népvándorlást. Eddig elég rosszul viselték, pedig még csak az elejét kapták. A bolgárokról, szerbekről ez ügyben hírünk nem nagyon van, de kevéssé hihető, hogy ott egyszerűbb az élet.

Szóval másutt is forrong a kelet-európai cigányvilág, de ez minket sem nem vígasztal, sem nem ment fel a felelősség alól.

És ha ennek meg akarunk felelni, a legfőbb ideje komolyan nekilátni a dolognak – számolva azzal, hogy aki nyugati megmondó ember arra jár, belénk fog rúgni érte.

Az első dolog, amit – pokolba a píszível! – meg kell tenni: az őszinte és egyenes beszéd. Annak kimondása, hogy a cigányokkal baj van, és a telepi cigányok létszámarányának ma ismert (?) arányú növekedése súlyos fenyegetés a nemcigányokra nézve. Saját magukra nézve is, de ez egy másodlagos probléma.

Nyilván ki kell deríteni, meg kell fogalmazni, hogy ez miért van így, és ez a kiderítés és megfogalmazás lehetséges is. De nem ez az első, hanem a dolgok nevén nevezése. Előre látható, hogy ha ezt egy magyar kormánypolitikus megteszi, világméretű vihart arat vele, és még örülhetünk, ha a NATO vadászbombázói nem bombázzák le a pesti hidakat. A halogatásra azonban ezzel együtt sincs idő.

A második, hogy végre meg kell számolni a cigányokat. 1893-ban az akkori hatóság lenyűgözően adatgazdag, bár a törzsi megoszlást nem ismerő cigányösszeírást hajtott végre, nagyszerű kötetben adták közre az eredményt. Azóta viszont nem hogy semmi, hanem egyenesen megszámlálási tilalom van érvényben. Ami elmebaj. Ezt a tilalmat meg kell törni,

Igaz, ehhez meg is kell ismerni a cigányokat. Egyáltalán nem mindegy például, hogy egy közösség beás, oláh vagy kárpáti, hogy e három nagy törzsön belül milyen alcsoport tagja – vagy éppen nem tagja egyiknek sem. Ezt tudnunk kell, e nélkül az egész számlálás a levegőben lóg.

A következő logikai lépés, hogy meg kell értenünk a cigányokat. Ez már nehezebb ügy, pedig ezt sem lehet megúszni. Meg kell értenünk – megint csak pokolba a píszível –, hogy milyen logika szerint működnek, mit miért tesznek, mire hogyan reagálnak. Rasszizmus? Egy fenét – kulturális antropológia.

És ha eddig eljutottunk – eljutunk-e valaha egyáltalán? –, akkor el lehet gondolkozni azon, hogy miként lehet a telepi cigányok gyerekeit átkísérni a maguk romlott, eltorzult kultúrájából a többségi társadaloméba. Humánusan és eredményesen. Hogy az olló ne nyíljon, hanem záródjék, hogy a telepi cigányok aránya ne növekedjék, hanem csökkenjen.

Mert csökkennie kell. Különben nincs jövője Magyarországnak.