Orgiák, drogok, gyilkosság – öt életrajzi film, amely nem sumákol, mint a Michael Jackson-mozi

Brutális bevételt produkál a Michael Jackson életrajzi film szerte a világon, a néhai énekes rajongói nem tudnak betelni vele. Mindenki más azonban jóval kritikusabban viszonyul hozzá, hiszen az alkotás az igencsak ellentmondásos sztárnak csak a csillogó tehetségére és a látványos koncertjeire fókuszál, a rázósabb témákat a szőnyeg alá söpri. Így pedig – szélsőséges példával élve – olyan, mintha filmet készítenének a Lostprophets egykori énekeséről, de hallgatnának a felfoghatatlanul bestiális ügyeiről, majd a sztori véget érne azok nyilvánosságra kerülése előtt. 

A könnyűzenei élet tele van zűrös figurával, azonban szerencsére nem mindegyik életrajzi film próbálja jobb fénytörésben ábrázolni a főszereplőjét. Erre mutatunk néhány példát!

Doors (1991)

Jim Morrison a pszichedelikus rock egyik legmeghatározóbb alakja, és mivel nem kevés kábítószert fogyasztott rövid élete során, az ebből adódó képzelgései inspirálták jelentős részben a sötét hangulatú, absztrakt dalszövegeit és költeményeit. Olyan filmek után, mint A szakasz vagy a Tőzsdecápák, illetve nem sokkal a Született gyilkosok előtt nem meglepő, hogy Oliver Stone nem finomkodta el a pályafutását bemutató drámát, sőt, állítólag 

Nem csupán a Doors egykori tagjai, hanem mások mellett a zenészkollégái közül Eric Burdon, a The Animals énekese szerint is jóval sötétebb portrét festett az énekesről a film, mint ahogyan az a valóságban volt. Állításuk szerint ugyanis Morrison feleannyira sem volt annyira vad, mint ahogyan ebben a tálalásban láthatjuk. 

A Val Kilmer főszereplésével készült dráma lényegében egy két és fél órás kábítószeres lázálom, de a sok szempontból hasonló hangulatú Félelem és reszketés Las Vegasban-nal ellentétben itt nyoma sincs a humornak. Annál kellemetlenebb nézni, ahogyan Morrison önmagából kikelve egyre nagyobb botrányokat okoz, miközben a barátnőjét is megalázó helyzetekbe hozza. 

Control (2007) 

A Johnny Rottenről szóló cikkben írtam, hogy talán nincs még egy olyan együttes, mint a Sex Pistols, hiszen alig néhány évig voltak aktívak, egyetlen lemezt adtak ki, mégis egyet jelent a nevük egy zenei műfajjal. Nos, a Joy Divisionnek sem adatott meg sokkal több idő, az alternatív rock/poszt-punk úttörője 1976 és 1980 között létezett, két albumot adtak ki, és csaknem fél évszázaddal később is elképesztő kultusz övezi őket. A mai napig, ha valaki letéved egy indie-buliba, garantáltan lesz ott valaki, akinek az Unknown Pleasures című lemezük borítóján látható emblematikus pulzárhullámok díszítik a pólóját. 

Az együttes zseniális frontembere, Ian Curtis súlyos depresszióval és félrekezelt epilepsziával küzdött, miközben képtelen volt feldolgozni az ismertséget és kézben tartani a magánéletét, 

A számos Depeche Mode-koncertfilmet jegyző Anton Corbijn rendező életrajzi munkája az ő küzdelmeit egyszerre végtelenül melankolikusan, nyomasztóan, de hihetetlenül magával ragadó fekete-fehér képi világgal és költői erővel mutatja be. Sam Riley lehengerlően formálja meg a zenészt; furcsa is, hogy a színésznek ezt követően nem sikerült bekerülnie az A ligába.

A sötétség gyermekei (2018)

Egy jó zenés film fő ismérve az, hogy azokat is képes megszólítani, akiket a szóban forgó előadó vagy műfaj teljesen hidegen hagy. A sötétség gyermekei mindenképpen ezek közé tartozik, nem kell hozzá a legkevésbé sem ismerni a black metal történetét, önmagában, thrillerként is megállja a helyét. 

A film a stílus egyik úttörőjének számító Mayhem kezdeti éveit mutatja be attól kezdve, hogy az Euronymous művésznevet viselő gitáros tizenévesen megalapította a bandát, és missziójának érezte, hogy a kereszténység ellen fellépjen, mert a zavaros teóriái szerint az meggyalázta az ősi norvég hitéletet. Nem csoda, hogy az együttes úgy vonzotta a furcsábbnál furcsább figurákat, mint lámpafény az éjjeli lepkéket; a formáció első énekese hamar megölte magát, majd a helyét Varg Vikernes vette át, aki később az egyik leghírhedtebb norvég zenésszé vált. Ő ugyanis nemcsak sátánista jelképekkel és egyéb kisebb botránykeltéssel fejezte ki az ellenérzéseit az intézményesített vallással szemben, 

A műfaj és a zenekar rajongói szerint ugyan a film sokszor kissé lazán kezeli a tényeket, viszont enged némi bepillantást ebbe a sajátos szubkultúrába. És ami még fontosabb, a sztori túlmutat önmagán: leegyszerűsítve azt követhetjük végig, hogy egy mozgalom vagy egy káros eszme miként nő túl az elindítóján, majd hogyan válik számára is végzetessé. 

Lil Peep – Everybody's Everything (2019)

A Netflix produkciója igencsak kilóg az összeállításból, mert a lista többi szereplőjével ellentétben nem játék-, hanem dokumentumfilmről van szó, de olyannyira megvilágosító erővel hatott, hogy nem tudtam kihagyni. Az imént A sötétség gyermekei kapcsán írtam, hogy egy zenei témájú alkotás akkor erős igazán, ha nem csak az adott műfaj rajongói számára érdekes, és ahogyan a black metal az okkultizmusával vagy az éjfekete hangzásvilágával sosem fogott meg, úgy a generációs különbségek miatt a manapság extrém módon divatos trap sem. 

Lil Peep nevét is csak akkor hallottam először, amikor a halálhírét olvastam, majd láttam, sokan a saját generációjának Kurt Cobainjaként hivatkoznak a mindössze huszonegy évesen, drogtúladagolásban elhunyt énekesre. És utólag el kellett ismernem, van benne valami: miközben a film végigveszi, hogy az elvált szülők gyerekeként a középiskolában kiközösített, szorongó srác hogyan vált az internet segítségével szupersztárrá, a rapet emóval vagy épp pop-punkkal vegyítő dalszövegeiben valódi mélység van. 

És ha valakinek hozzám hasonlóan olyan naiv illúziói voltak, hogy a zeneipar mára már biztos megtisztult valamelyest, és kevésbé kizsákmányoló, akkor jókora pofonnal józanítják ki ebből a tévképzetből. Lil Peepet bár neves menedzserek és zenésztársak vették körbe, de mindenki csak próbált minél több pénzt kisajtolni a sikereiből. És nem csupán tétlenül nézték, ahogyan a mániás depresszióját kábítószerekkel és alkohollal kezeli, hanem asszisztáltak hozzá. A használhatatlan pillanataiban segítettek neki beszerezni a szereket, 

És bár idén lesz nyolc éve, hogy meghalt, a kizsigerelése még mindig nem ért véget, ha felmegyünk a Spotify-oldalára, azt láthatjuk, hogy a mai napig újabb és újabb, korábban ki nem adott vagy áthangszerelt dalokat jelentetnek meg tőle. És lehet persze érzéketlenül mondani, hogy magának kereste a bajt, buta volt, ő választotta ezt az életmódot, de bármiféle támogatás és támasz nélkül, brutálisan fiatalon, nyilván nem túl tanultan, de annál naivabban és szeretetéhesebben csöppent bele ebbe a világba. 

Mötley Crüe: Mocskos rock 'n' roll (2019)

Akárcsak a Bohém rapszódia esetében a Queen gitárosa, Brian May, úgy a Mötley Crüe tagjai is beleszóltak társproducertként a róluk készült élet életrajzi filmbe. Csupán ők nemhogy nem szerették volna elmismásolni a bohém időszakaikat, hanem valószínűleg rá is tettek néhány lapáttal. 

Az amerikai banda imázsa mindig a féktelen vedelésben, drogozásban és csajozásban rejlett, és ugyan láthatunk rázósabb, drámaibb pillanatokat, 

egy jelenet erejéig még Ozzy Osbourne is feltűnik benne, ahogyan szívószállal hangyákat szippant fel az orrába teljesen kész állapotban. 

Az biztos, hogy nem is javasolnám a Netflix produkcióját egy bizonyos kor alatt, és nem a fedetlen keblek vagy a trágárság miatt. Hanem mert ez a szabados életmód az, amiről minden kamasz ábrándozik, amikor gitárt fog a kezébe, a film pedig többnyire viccesen, szórakoztatóan és nem a lehetséges veszélyekre fókuszálva ábrázolva az együttes hullámvasútszerű pályáját. Mindez cseppet sem meglepő, hiszen Jeff Tremaine, a Jackass állandó rendezője készítette, és pont az említett szórakoztató műsorba illő vad pillanatokra hegyezte ki Neil Strauss The Dirt című könyvének adaptációját is. 

Nyitókép: Mötley Crüe: Mocskos rock 'n' roll. Forrás: Netflix