Huszonhét évvel a rendszerváltoztatás, több mint negyedszázaddal a Szovjetunió megszűnése és jó pár évvel a posztkommunizmus politikai–gazdasági struktúráinak lebontása után a kulturális hegemónia alapjának számító szóhasználat még mindig őrzi a kommunizmus örökségét – bizonyos mértékben a Szovjetunió máig a fejünkben él, szavaink pedig a Párt foglyai. E bolsevik szemantikai környezet marandósága egyfelől létrehozói taktikájának sikerére, másfelől a nemzeti és demokratikus gondolkodás előtt álló, még elvégzendő munka mennyiségére utal. A bolsevikok pontosan tudták, hogy a valóság néven nem nevezése, a tetteikkel kapcsolatos megtévesztő szavak (vö.: államosítás, béketábor, népi demokrácia) alkalmazása és az eszméik terjesztését szolgáló propaganda nehezen legyűrhető álvalóságot teremt. Politikai rendszerüket ugyanis anélkül nem lehet legyőzni, hogy előbb kulturális szövevényükkel le ne számolnánk. – Ez volna a »felépítmény« bosszúja az »alapon«! S ezért jelentett fordulópontot, amikor Reagan »a gonosz birodalmának« nevezte a Szovjetuniót, megfosztva kínosan sokáig tartó legitimációjától.”