Az emlékezet furcsaságairól – avagy a velünk élő történelem

„Most, mikor e sorokat írom, november 7. van, kedd reggel. Szép későőszi nap, a fák, bokrok tarka, nyárbúcsúztató ruhájával, télre készülő madarakkal és várossal. Nekem eszem ágában sem lett volna ilyenkor a Nagy Októberiről írni, ha nem kerül elém egy bizonyos Tóth Csaba Tibor cikke, az immár Mérce névre hallgató kiadvány oldalain, melyben arról ír ez a szerencsétlen, hogy Ságvári Endre egy rendes ember volt. Elsősorban az éles elméjű szerző szerint azért, mert: »a szocializmus eszméje, még ha a bolsevizmusban diktatórikus formát is öltött, függetlenül a szovjetek rémtetteitől mégis a humanizmus gondolatának hordozója volt Európában.«

Zárójel. Ságvári mentegetésére azt az érvet találta ki a haladás – élén a törhetetlen szemüvegű Ungváry Krisztiánnal – hogy miután 1944-ben lelőtték, nem tudható mivé vált volna később. Így azután a kommunisták ezen dátum utáni áldásos tevékenységéért nem tehető felelőssé. Ez kétség kívül igaz, azonban ezek szerint egyrészt a kommunisták addig elkövetett bűneiért – melyek megszámlálhatatlanok – viszont igenis felelős, másrészt pedig ez az érvelés megerősíti ama sokak által, keserű történeti tapasztalatok alapján vallott tételt, miszerint: »Csak a halott kommunista a jó kommunista« – hiszen az már nem tud kárt tenni. Zárójel bezárva.

Ságvári dicsőítése kapcsán jutott eszembe a NOSZF és a szép kerek évfordulója.  (Fiatalabbak kedvéért: a NOSZF a Nagy Októberi Szocialista Forradalom közkedvelt kádárkori rövidítése, lusták voltak ugyanis minden mondatban leírni annak a hosszú nevét, amit dicsőítettek, mert egy dolog volt a forradalom nagyszerűsége, viszont egy másik a fárasztó kopácsolás az írógépen.) Hiszen, ha a szocialista eszme – bármi is az – a humanizmus hordozója, akkor az eszme megvalósulása maga a humanizmus. És valóban, a bolsevik puccs az első pillanattól bizonyította, hogy számára valóban első az ember – már az, akit le kell lőni.”