Menekült vagy menedék? Hallgassuk meg az ősök tanácsát!

Mire gondolunk akkor, ha kimondom azt a szót: „menekült”? Egy olyan személyre, aki a személyes élethelyzete miatt más állam védelmére szorul. A kulcsszó a személyes élethelyzet. Tudni akarjuk az egyén múltját, s annak alapján állapítjuk meg, hogy valakit nevezhetünk-e menekültnek. A menekültek jogáról szóló 1951-es Genfi Egyezmény egy menekült egyéni élethelyzetét a különböző „védett tulajdonságok” miatti „üldöztetéstől való megalapozott félelemként” írja le. Evidencia az, hogy így gondolkodunk? Igen is, meg nem is. 

Ugyanis nem mindig volt ez így! A klasszikus értelmezés szerint – ami az ókorban és a középkorban is meglehetősen erősen jelen volt – menekültté ugyanis nem az egyéni élethelyzet, hanem a tartózkodás helye alapján válhatott valaki.

Nem az egyéni életutat és -helyzetet mérlegelték a papok, amikor a templomba menekülő emberek ellátásáról gondoskodtak. Menekült az volt, aki egy szakrális, biztonságos helyen tartózkodott, s annak a védelmét élvezte, független az ott-tartózkodás okától. 

Ma nagyon másképpen gondolkodunk. Ahogyan arra egy tanulmány felhívja a figyelmet, a Genfi Egyezmény és tulajdonképpen az egész nemzetközi menekültügyi szabályozás legfontosabb sarokpontjai az alábbiak szerint ragadhatók meg: 
(1) A nemzetközi jogi kötelezettségek kizárólag a tartózkodási hely szerinti országot terhelik;
(2) A nemzetközi jogi kötelezettségek kizárólag attól a pillanattól élnek, amikor az egyén belép az adott ország területére és menedékjog iránti kérelmet terjeszt elő;
(3) A rendszer legfontosabb alapelve, áthághatatlan kötelezettsége a visszaküldés tilalma, vagyis a non-refoulement elv;
 (4) A menedékjog iránti kérelmet előterjesztő az illegális határátlépésért és az ott-tartózkodásért nem büntethető. 

Ezért aztán az egyén belépése nem korlátozható, s az államnak csupán annyi a feladata, hogy utólag megállapítsa, hogy valóban menekültnek tekinthető az zöldhatárt átlépő személy. Azokat pedig, akik az eljárás végeztével nem minősülnek menekültnek (pontosabban mondva nemzetközi védelemre jogosultnak), haza lehet küldeni a kibocsátó országba. 

Noha ez magából a Genfi Egyezményből nem következik, a részes államok ezen alapelvek bázisán, az ENSZ útmutatása alatt gyakorlatilag közös menekültmeghatározási rendszereket építettek ki oly módon, hogy az államok anyagi- és eljárásjogi szabályai különbözőek maradtak, de a rendszerek központi elemei mégis mindenhol ugyanazok. A menedékjog iránti kérelmek elbírálása egyedileg történik annak alapján, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a kérelmező visszaküldés esetén üldöztetésnek lenne kitéve. A döntések a kérelmezők által elmesélt egyedi történetek „hihetőségén” és olyan országinformációkon alapulnak, amelyeket meghatározott szervezetek állítanak össze. Érthető okokból az eljárásokban alacsony szintű a történetekre vonatkozó bizonyítási kényszer és az eljárásban hozott esetleg rossz döntés következményeként bekövetkezett visszaküldés és üldöztetés miatti félelem a kétes eseteket a kérelmező felé billenti. Ugyanezt egy brit és egy francia tanulmány is megerősíti, amely az eljárások elkerülhetetlen szubjektivitására hívja fel a figyelmet.

Jól látható tehát, hogy egy olyan rendszert tartunk fenn, amely azt a hatást éri el, hogy mindenki, akinek erre szándéka vagy kényszere van, s a legális migrációs csatornák számára nem állnak rendelkezésre, mozgásba lendüljön, és a célországba való megérkezést és a hatóságokkal való első interakciót követően a menekültügyi eljárás során egyénileg próbálja az üldöztetéstől való megalapozott félelmét bizonyítani. Ha sikerrel jár, s nemzetközi védelemben részesül, akkor az irreguláris „bemozgása” utólag igazolást nyer, s a továbbiakban legálisan tartózkodhat a célországban. Ha pedig kudarcot vall, s kérelmét elutasítják, akkor a továbbiakban a legfőbb célja az illegális tartózkodás meghosszabbítása. 

Ne legyünk álszentek!

Kedvenc példám az afgán elismerési arány (48 százalék) és a szír elismerési arány (95 százalék) közötti különbség, amiből – ha ez egy objektív mérce lenne – arra kellene következtetnünk, hogy az Afganisztán egy sokkal jobb hely, mint Szíria. Ami nyilvánvalóan nincs így, tehát az elismerési arányt sem tekinthetjük objektívnek. Másik kedvenc példám: hogy ha valóban objektív az elismerési rendszer, akkor hogyan lehet az, hogy a legutolsó negyedéves statisztikák alapján a cseh elismerési arány 12 százalék, miközben az osztrák arány még mindig 60 százalék? Ez az eltérés ugyanis nem magyarázható kizárólag azzal, hogy minden országban különböző a kérelmezők nemzetiségi összetétele.
 
Azt is be kell látnunk, hogy a XXI. századi migrációs mozgások természete megváltozott. A Maastrichti Egyetem kutatói az általuk készített, a szakirodalomban elérhető más empirikus kutatási eredményeket is összefoglaló tanulmányukban a migrációban érintett személyek motivációit, mozgatórugóit, választásait is vizsgálták, s következőkre jutottak.

Álláspontjuk szerint egyértelműen megállapítható, hogy az irreguláris és a reguláris migrációban résztvevők döntései mögött komplex tényezők állnak, amelyek nem nélkülözik a gazdasági, szociális és politikai megfontolásokat sem. Napjaink migrációs mozgásaiban résztvevő emberek motivációi között tehát a legtöbbször egyszerre vannak jelen az olyan okok, amelyek a nemzetközi védelemre való jogosultságot megalapoznák, illetve a klasszikus gazdasági, szociális motivációk. Egy hasonló, az ausztrál kormány kérésére készített kutatás éppen ezért azt is felveti, hogy a menekült és a bevándorló közötti jogi különbségtétel olyannyira meghaladottá vált, hogy egyáltalán nem alkalmas napjaink migrációs mozgásai mögötti motivációk megértésének segítésére és a helyzet kezelésére. Ahogy egy másik tanulmány írja: mindeközben kialakult a „migráció kultúrája”, amelyet a rendelkezésre álló növekvő információmennyiség, az embercsempész-hálózatok és a transznacionális infrastruktúrák fejlődése is hajt. 

Ennek a nyilvánvalóan folyamatos és növekvő nyomással járó helyzetnek vágunk tehát neki a fent részletezett, elavult, XX. századból köztünk maradt, Genfi Egyezményen alapuló gondolkodásunkkal, amely még mindig arra fókuszál, hogy az egyéni élethelyzet vizsgálatát követően a beérkezett embereket megpróbálja szétválogatni annak alapján, hogy ki a menekült és ki a gazdasági bevándorló. Mindez, ahogy azt az elmúlt két év is megmutatta, elég reménytelen vállalkozásnak tűnik! 

Nincs ugyanakkor minden veszve, ugyanis itt lebeg előttünk az ősök példája! 

Az ókor és a középkor azon gondolkodásának maradványa, amelynek középpontjában nem a személy, hanem a helyszín áll. Nem a „menekült”, hanem a „menedék”. 

S ha megértjük ezt a gondolkodást, akkor rádöbbenünk, hogy

Nem is vagyunk képesek rá. Éppen ellenkezőleg, a morális, humanitárius kötelezettség abban áll, hogy biztonságos helyet hozzunk létre mindazoknak, akiknek erre szükségünk van (legyenek ők üldöztetés elől vagy más kényszer hatására mozgásban lévők). Ezek a biztonságos helyek pedig bárhol lehetnek a világon, nem kell feltétlenül a saját országainkban lenniük. 

Pontosabban mondva: mindenhol lenniük kell, a világ konfliktusos térségeiben, az emberek eredeti lakóhelyéhez lehető legközelebb.

Ez az igazi morális kötelezettség. Ez az igazi segítség. Ezt tanítják nekünk az ősök is.