Az, hogy a termék vonzerejét az erotika vagy a cukiság mesterséges adalékanyagaival dúsítják, mint már mondottuk, régi praktika; az viszont, hogy a vásárló – még ha öntudatlanul is – az élelmiszerek, a háztartási cikkek, a ruhadarabok ürügyén magát önnön legbensőbb valóságát szerzi be, az emberi létezés meghatározó érzeteivel és élményeivel (szerelemmel, barátsággal, hűséggel, anyasággal, lazasággal, lázadással, eufóriával, könnyes mosolyokkal) töltekezik fel, már egészen újszerű jelenség. Ez teszi a mai otthonokat „annyira mássá, annyira vonzóvá” – hogy a pop-art-művész Richard Hamiltonnak az ötvenes években feltett kérdésére válaszoljunk.
„Szívesen elképzelem, hogy [a plakátok] átvesznek minden szellemiséget, hogy mindazt, amit az irodalom idézetekből, a nyelv szólásokból, a szív érzésekből felkínálhat, már csak itt használják, s hogy a hirdetéseken kívüli élet üres látszat és legföljebb a halál hatásos rekláma” – írja Kraus a már citált írásában, és felveti a kérdést: „Van-e élet a plakátokon kívül?”
Mi, akik a legintimebb érzelmeinket, a legönazonosabb megnyilvánulásainkat, a legnyersebb indulatainkat is ösztönösen a fogyasztás nemes ösvényén találjuk meg, tárgyilagosan, minden melankolikus ajakbiggyesztés nélkül állapítjuk meg, hogy nincsen.
Kraus rémülten eszmél rá, hogy hiába veszi el tekintetét a reklámokról, hiába lép meg a városból, még a zöld mező is, amit a vonatból lát, „csak egy hirdetmény, amelyet a műszerolaj-készítő kivitelezett a természettel szövetkezve, hogy ott is tiszteletét tegye nekünk”. Az igezetes reklámok elárasztják még az álmokat is, őrjöngő zűrzavarukkal kétségbeesésbe hajszolva az embert. Végül egy fegyverkereskedő tűnik fel a színen, elharsogva minden reklámszlogenek legtökéletesebbikét: „Öld meg magad!”
Kraus magán kívül lenne a gyönyörtől, ha látná, hogy az amerikai hitélet dögletes bugyraiban már egyenesen az apokalipszist bocsátják megvételre.