Macron, a polgárkirály programja a múltba vezet

„A tánti után Macron is csalódást okoz a mindenre kész magyar ballib erőinknek.

Senki nem tudja olyan keményen megszorítani Trump kezét, mint a francia elnök, de ez nem akadályozta meg, hogy találkozójuk után pár nappal az Egyesült Államok úgy kilépjen párizsi globális klímaegyezményből, mint ha mi sem történt volna. Az egészen elképesztően monarchikus körülmények között, a volt királyi palotában, Versailles-ban fogadott Putyin látogatása (csikorogtak is a republikánus fogak rendesen, egyébként Putyin látogatását egy Nagy Péterről szóló kiállítás megnyitásával kötötték össze...szimbólumnak kicsit erős, ahogy mondani szokás) biztosan igen »konstruktív« volt, noha semmilyen gyakorlati eredményt sem hozott.

De a lényeg nem is ez. Hiszen vajon a »modernitás« diadalának tarthatjuk-e a »munkaadók« (lánykori nevükön a tőkések) legklasszikusabb, legkeményebb és végső soron legtradicionálisabb követeléseinek megvalósítását? Mondjuk azt, hogy a szakszervezeteket igyekeznek kiszorítani a vállalati érdekegyeztetésből, azaz abból a folyamatból, ahol eldőlnek a bérek, a munkakörülmények, a munkaidő. Komolyan azt kívánják elhitetni mindenkivel, hogy a progresszió nagy diadala a szociális állam leépítése? Ez valójában nem progresszió, hanem visszatérés a XIX. századi kapitalizmus világához. A Macron-féle jövő kétségkívül különbözik a mától, de talán a tegnaptól is – ellenben a tegnapelőttre nagyon hasonlít.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Macron nem a francia szociális, politikai, társadalmi modell válságának a megoldása, hanem maga is a válság része. Válságtünet. Győzelme is válságtünet volt, az általa megtestesített modern bonapartizmus pedig alighanem hosszú távon csak növelni fogja a bajt. Kevesen szólnak róla, de Franciaországban is megvalósult a »centrális erőtér«: az elnök a parlamenti abszolút többségére támaszkodva óriási hatalommal bír, a parlament szerepe amúgy is formális, az ellenzék igen gyenge és főleg: ideológiailag a lehető legmegosztottabb. A szociális konfliktusok kifutásának aligha lehet terepe ez a képviseleti rendszer. Miközben a politikai ellentétek nem csökkennek, sőt.

Nagyon nem látszik, hogy mi lehet mindennek az alternatívája, vagy éppen mi jöhet Macron után. A szocialistákat atomizálta, de még az is lehet, hogy egyszerűen elsöpörte, a 2016-os tiltakozási hullám. Le Pen kínlódik, leginkább attól, hogy semmi szükség személyesen éppen őrá, ahhoz, hogy a fasizmus terjedjen. A jobboldal kénytelen beismerni, hogy tulajdonképpen Macron úgy kormányoz, ahogy ők szerették volna, csak sosem merték (a Le Figaro ünnepli a Macron személyében végre hatalomra került »liberális jobboldalt«...); Mélenchon pedig egyre inkább valamiféle hisztérikus franko-francia republikanizmusba menekül, amivel persze többet árt, mint használ.

A nyílt osztályuralom, a hatalmon levők arroganciája, a versailles-i propaganda, ennek az egész helyzetnek a végtelenül megalázó jellege aligha hagy kétséget afelől, hogy valami történni fog. A Macron által megtestesített autoritárius-neoliberális alternatíva ösztönszerűen váltja ki az ellenállás radikálisabb formáit.

És hogy abból mi lesz? Na, ez az igazi kérdés.”