„A magyar pártoskodás egészen különös valami” – a nemzettudatról, 2017-ben

„Az a megállapítás, hogy Magyarországon legtöbbször nem valami mellett, hanem valamivel szemben állunk és így nehezen találjuk a közös hangot és a kompromisszumot, nem újkeletű. Ha a turáni átoktól – persze, csak mint legendától – indulva sorba vesszük a következő (természetesen nem csak hazánkra alkalmazható) ellentétpárokat, mint bárói ligák és királyok, török-hűek és Habsburg-pártiak, kurucok és labancok, udvar-hűek vagy szabadságharcosok, szabadelvűek vagy negyvennyolcasok, horthysták vagy legitimisták, kommunisták vagy rendszerváltók, akkor láthatjuk: ellentétből mindig bőven akadt.

Aki a rendszerváltástól ilyen szempontból csodát várt, annak csalódnia kellett. Nem csak, hogy új típusú törésvonalak alakultak ki, de ezen törésvonalak ismét egyfajta kényszerpályára állították országunkat, tematizálták a közbeszédet és vitáinkat. A baloldali-liberális és jobboldali-konzervatív ellentét látszólag visszafordíthatatlan demokratikus-nemzeti ellentétet hozott létre azok feje felett, akiket még egyáltalán érdekel a politika.

A két politikailag aktív szekértábor narratívája pedig kimerülni látszik egymás mocskolásában. A „hazaáruló″ és a „fasiszta″ kifejezések amolyan könnyed, ismerkedős megszólítássá váltak.

Bár a globalista világrend őszintébb kritikája még csak a fiatal és zöld pártok részéről merült fel, azért a nemzetközi szelek is megjelennek hazánk aktuális napirendjében. Ady „Komp-országa″ úgy néz ki, ismét keresi helyét a kelet-nyugat lejtőn, legalábbis a nagypolitika színházában, ugyanis a nép, a nemzet, a polgárok vagy legalábbis a megkérdezettek jelentős része köszöni szépen, tudja merre akar tekinteni.

Valljuk be, a szkepticizmus nem rossz dolog, így az EU-t kritizálni is teljesen helyénvaló lehet. A forró ősz vizionálása már kevésbé kifinomult, de álljon itt Babits két mondata: „A pártoskodás általános emberi tulajdonság. S mégis a magyar pártoskodás egészen különös valami, sajátos formákkal s jellegzetes motívumokkal.″

Elfogadtak pár napja egy olyan nyelvtörvényt Ukrajnában, mely hátrányosan érintheti a kárpátaljai magyar kisebbséget. A hír komoly visszhangot váltott ki idehaza. Az egyik neves jobboldali véleményvezér először a baloldali pártok és értelmiségiek szerepvállalását kérte számon (nagyon helyesen) a kisebbségi jogok védelmében. Az ellenzékiek össze is fogtak, tüntettek, a kormány a „Soros-bábszínházban″ nem kívánt részt venni, ám végül szeptember 11-én, ötpárti egyezmény született a kérdésben. A nemzetet érintő fenyegetés árnyékában, ha nem is könnyen, de összefogás született. ”

A szociálpszichológia és a politikai pszichológia számára nem ismeretlen jelenség ez. Fenyegetés esetén a csoport identitás-védő mechanizmusai beindulnak, a korábbi sérelmeket félretéve a saját csoport közös értékeit kidomborítva és felértékelve tekint a másik félre és annak tettére (azt barbárnak és ellenségesnek címkézve).

De vajon képesek lehetünk-e más ügyek mentén is egy hullámhosszra kerülni, akkor is, ha nem a kultúránk vagy az országunk van bajban? A közös jövő érdekében történhet-e változás, egy új kiegyezés, ahol – bár az előítéleteket papíron majd mindenki elítéli – nem tagadunk ki előítéletesen egyből senkit, sem a nemzet testéből, sem a demokrácia képviselői közül? A fekete-fehér sémák és az állóháború feloldódik-e majd, és feltehetünk-e gondolkodásra érdemes kérdéseket? Például fájhat-e valakinek őszintén Trianon anélkül, hogy megvetnék érte, akarhatja-e valaki, hogy legalizálják a könnyű-drogokat csak mert ésszerűnek tartja, sőt, továbbmegyek: létezhet, hogy egy ember mindkét témát magáénak érzi?

Talán megfontolásra érdemes kérdések ezek.”