Németország ősszel, választás után

„Ebben a kampányban tehát a menekültpolitika volt az egyik kulcstéma. Ennek kapcsán értelemszerűen a két néppárt, a CDU és az SPD, illetve a kisebbek, a CSU, a Zöldek, a Die Linke és az FDP is felvették a pozíciót. Sőt: egy-egy egyéni »kiszólás« ellenére álláspontjukat tekintve hasonló karaktert mutattak. Az már korábban látszott, hogy az SPD táborában is van igény az olyan témákra és problémákra adott más típusú válaszokra (uniós intézménykritika, szuverenitás, újraelosztás mértékének emelése), amelyek ha nem a mainstreamet idézők, »nyugatiak« és liberálisok, akkor a választót populistaként írják le. (Egyszer érdemes lenne polemizálni arról is, hogy a populizmusról szóló közbeszédnek és a választók magatartásának félreértéséhez, stigmatizálásához hogyan járulnak hozzá populizmust »mérő« kutatások.)

A Bertelsmann Stiftung arra jutott, hogy az SPD táborában nagyjából azonos számban fordulnak elő populista és nem populista szavazók. Ehhez képest az AfD a populista jobboldaliak 60 százalékát vonzza, míg jobboldali, de nem populista szavazóik aránya 10-20 százalék közé tehető. A kutatás szerint az önbesorolásuk alapján magukat a politikai centrumba vagy a baloldalra helyezőktől alig kapna szavazatot az AfD. Hogy ez így volt vagy sem, azt ne azon mérjük le, hogy a szavazók vándorlásáról mit mutatnak az ábrák. A választás eredménye és a tárgyalt kutatás nem illeszthetők így egymásra. Hangsúlyozni kell: Németországban az AfD-szavazók körében sincs többsége annak az álláspontnak, miszerint az országnak ki kellene lépnie az EU-ból. Ahogy arról sincs szó, hogy a »demokráciát mint a legjobb politikai rendszert« többségében elutasítanák. A »létező EU« és a »létező demokrácia« kritikusai ugyan – de a demokrácia populista kritikája nem radikális rendszer-elutasítás, inkább »csak« erőteljes kritika.

A méltán elismert, holland származású politológus, Cas Mudde a Guardianben – az exit poll eredményekkel egy időben megjelent írásában, amely nyilván előre készen volt, ahogy arra is számítani lehetett, hogy mit fog benne állítani – az elégedetlenek pártjaként írja le az AfD-t, miközben sikerét a »populizmus felemelkedésének« jeleként aposztrofálja. Ez éppen olyan leegyszerűsítése a választói döntések hátterének, mint amikor úgy hangzik az érvelés, hogy »nincs populista fordulat« – lévén, hogy a potenciális koalíciós pártok mindegyike elutasítja az AfD és társai »korszellemét«. Azaz a »németek valahol bölcsen döntöttek«. Nem osztom a megállapítást, hogy az AfD bekerülése olyasmi lenne, ami Németországban már megtörtént egyszer – és most pont úgy megint, ahogy 1945 után többé nem szabadott volna. Jelen esetben a történelem nem ismétli önmagát. A német politika – és a társadalom, amelyben konstituálódik – képes kezelni az AfD-t. Más kérdés, hogy ahhoz Európának is kezelnie kell a menekült- és migránsválságot, Németországnak pedig a szociális egyenlőtlenséget is.”