Egerszegi Krisztina hamarabb lett olimpiai bajnok, mint ahogy szerette volna
Az ötszörös olimpiai bajnok úszó, Egerszegi Krisztina hosszabb lélegzetű interjút adott a Blikknek. Ebből szemlézünk.
Püspök úr! Túl a hevenyészett, leegyszerűsített megfogalmazáson, azzal is baj van, ahogyan Ön a keresztény és nem keresztény házastársak legszentebb vállalását, a családalapítást kategorizálja.
„Püspök úr! Túl a hevenyészett, leegyszerűsített megfogalmazáson, azzal is baj van, ahogyan Ön a keresztény és nem keresztény házastársak legszentebb vállalását, a családalapítást kategorizálja. Azzal ugyanis, hogy a lombikbébiprogramot en bloc önfeladásnak és mételynek tekinti, hátrább sorolja a mesterséges megtermékenyítésre kényszerülő családokat a természetes fogantatásban részesülőknél. Pedig azok a nők és férfiak, akik végigcsinálnak egy, kettő, három vagy tíz beültetést annak reményében, hogy megfogan az új élet, nem jókedvükben kértek segítséget. Hanem azért, mert ha a tudomány nem segíti őket, nem lesz gyermekük. Ennél zordabb, kegyetlenebb állapot aligha létezik. Akitől az Isten vagy annak valamelyik egyháza nem tagadta meg az apai és anyai örömöket, pontosan tudja, miről beszélek. Mint ahogyan azt is, hogy a mesterséges fogantatással született gyermekek hajszálpontosan ugyanolyanok, mint természetes módon született társaik.
És nem, az ember nem nyúl bele a teremtésbe a lombikbébiprogrammal. Az élet csodája, a misztérium mindvégig rejtve marad az orvos előtt, hiszen nem teremt, nem alkot, mindössze segít. A mesterséges megtermékenyítésnek nem az abortuszhoz és a klónozáshoz van köze, amikor az ember valóban belenyúl a teremtés folyamatába, sokkal inkább mondjuk, a szívműtéthez. A rendelkezésre álló tudományos módszerekkel örömöt, boldogságot visznek az addig gyermektelen házakba, a legtöbbször olyanokhoz, akikből pompás apukák és anyukák lesznek. Bűn volna? Másodrendűség volna? Aligha.
Meglepő egyébként, hogy a katolikus felfogás a nőbe be nem ültetett embrióknak, amelyek nem növekednek, nem fejlődnek, annyi jogot és méltóságot tulajdonít, mint az anyaméhben már fejlődő, alakot öltött, a külvilágra már reagáló magzatnak. Ez a vita messze vezetne, tehát hagyjuk is. Mindenesetre az emberek többsége, beleértve a katolikus papokat is, jóval megengedőbbek ebben az ügyben, mint Ön, püspök úr. Úgy látszik, a katolikus tanítás ma már egyfajta ajánlás a parancs helyett. És ez nem is baj, legalábbis ha választásra kényszerülünk boldog, gyarapodó magyar családok és íróasztalok mélyéről előrántott dogmák között, mindenki pontosan tudja, mi a teendője.”