Reflexió a cölibátusvitához

„Megoldások vannak tehát, még ha a rögtön innovációkban gondolkodó Beer püspök atya ezidáig nem is élt velük. A paphiányra ismert megoldások (vagy ha úgy tetszik, potenciális megoldások) fényében megkerülhetetlen a kérdés, hogy a latin papok kötelező cölibátusát (amelynek helyességét az Egyház dogmában is kimondta: »A latin Egyház helyesen és az Üdvözítő szándéka szerint jár el, amikor a nagyobb rendekben lévőket cölibátusra kötelezi.«) feladni szándékozók számára mi is a valódi cél?

Amit az ember szeret, ahhoz a végsőkig ragaszkodik, és csak akkor mond le róla, ha erős érvei vannak rá, hogy az mindenképpen szükséges. Akárhogyis nézzük, a kötelező papi cölibátus feladását feszegető Beer püspök és MTA szavaiban (egyelőre) sem a ragaszkodás, sem a mindenképpen szükségesség erős érvei nem tükröződnek vissza.

Ahogy Beer püspök atya 2015-ös interjújából kiderül, az egyházmegyéje nős férfiainak pappá szentelése sem szükségből, hanem személyes ambíciókból merült fel. Az ügyben a levélváltás már megtörtént Rómával (az egyházmegye két nős diakónusa kezdeményezésére), ahonnan Beer püspök atya figyelmeztetést kapott, hogy az egyházmegyéjében »nem elég kimerítő a teológiai oktatás, hiszen illene tudni, papok csak nőtlen férfiak lehetnek«. A püspök atya Róma válaszát »pofonnak érezte«. Most az Egyház új pápájával újra próbálkozik, ismét a nyilvánosság bevonásával nem kis zavart keltve. Nem biztos, hogy ez a jó és méltó folytatás.”