Charlottesville-ről és a progresszió alternatív valóságáról

Donald Trump sajtótájékoztatóján döbbenetes dolognak lehettünk szemtanúi: az amerikai elnök a válogatott féknyúz-médiák nyüszítő hiénái előtt a Tisztesség Lángoszlopává lényegült át. Ott, ahol az egyik pillanatban csak egy gyengekezű, a hidrogén-peroxiddal felettébb intim kapcsolatot ápoló politikus tépte a száját különféle infrastrukturális beruházásokról, hirtelen a Két Lábon Járó Makacs Objektivitást láthattuk-hallhattuk megnyilatkozni.

Bevallom, nem voltam túl nagy véleménnyel az elnök eddigi teljesítményéről; az elmúlt hónapokban a Trump-adminisztráció mintha máson se törte volna a fejét, mint hogy milyen furmányos módokon veheti semmibe a választóknak tett ígéreteket, és tehet kedvére a hőn hangoztatott szlogenek ellenére változatlanul virgonc washingtoni mocsárnak. A venezuelai katonai beavatkozásról szóló hadoválás volt talán az egésznek a mélypontja. Aztán jött a charlottesville-i káosz, Trumpban pedig megszólalt a lelkiismeret, és csakazértsem volt hajlandó magára ölteni a nagybetűs Erkölcs letéteményesei által kicserzett valóságot.

Mindannyian emlékszünk arra, amikor januárban csak úgy csengtek-bongtak a kacagástól a vitaműsorok stúdiói, ha szóba kerültek Conway tanácsadó „alternatív tényei”.

Ahol valami örökérvényű morális képlet ragyog fel, ott mérlegelésnek, vizsgálatnak helye nincs. A gonoszság hadosztályainak és a szeretet mártírjainak mitikus harcát nem zavarjuk meg az események föltérképézesével.

Ha egyszer a szív lángoló igazsága azt követeli meg, hogy az erőszakot a fehér fajvédők démoni gyűlölete szabadította el, akkor nem merengünk el illetlenül olyan részleteken, mint hogy Virgina kormányzója és a rendőrség mintha szánt szándékkal azon ügyködtek volna, hogy a rendezvény káoszba fulladjon. (A délre bejelentett felvonulás előtt alig egy órával az önkormányzat, majd a kormányzó is szükségállapotot hirdetett, a rendőrök ezután a gyülekezési tilalomra hivatkozva felszólították a résztvevőket, hogy hagyják el az Emancipáció Parkot. A tömeget a köveket, húgyos flakonokat dobáló, botot lóbáló, paprikasprével és házi készítésű lángszóróval felszerelkezett antifasiszta tüntetők közé engedték, akikre a gyülekezési tilalom valahogyan nem vonatkozott. A rendfenntartó erők tétlenül nézték, ahogy a kellőképp felhergelt fajvédők és antifák egymásnak rontanak.)

Ne legyenek kétségeink: még mielőtt az első betondarabot elhajították volna, eldöntetett, hogy Trump a gyilkosokkal kokettál, hogy nem más, mint egy piszok náci, egy KKK-s, egy sátáni, fehér szupremackó, aki ízeset niggerezik, ha megnyomod a tarkóján. Hovatovább: ez talán már a föld teremtésének kezdetén (sej-haj, hahó) a legmesszebbmenőkig nyilvánvaló volt.

A mai erkölcsiséget nem kötik a kauzalitás nyűgei, a sziklaszilárd morális verdiktek az időtlenségben lebegnek, és vajmi kevéssé formálják őket az ún. történtek és az állásfoglalások. Trump meg a kormánya hiába ítélte el többször is és egyértelműen a fajvédők rasszizmusát, ez mit sem változtatott azoknak a véleményén, akik mintegy sub specie aeternitatis nézik az elnököt.

Természetesen nem lett volna teljes a kép, ha olyan gerinctelen republikánus pártkreatúrák, mint Marco Rubio, Mitt Romney vagy John McCain nem rohannak rögtön leszögezni, hogy a fajvédőket nem lehet morálisan egy platformra helyezni a bigottság és a kirekesztés ellen küzdő antifasisztákkal. Csak hogy mindenkinek világos legyen:

Trump megtehette volna, hogy ugyanúgy megtagadja az Erkölcs nevében az objektív, evidens, megkérdőjelezhetetlen valóságot (jelesül azt, hogy a charlottesville-i balhéért mindkét oldal felelős volt), mint a sajtó túlnyomó része (köztük számos kitűnő magyar újságíró), a „véleményformálók” tömegei, a politikai elit tagjai, de nem tette meg. Ha más nem, hát az meggyőzhette a meghátrálás haszontalanságáról, hogy a keddi sajtótájékoztatóra összesereglett zsurnaliszták már csak nem is próbáltak úgy tenni, mintha kérdéseket tennének fel, csupán megbotránkozott vakkantásokkal („Are you against the Confederacy?”) igyekezték érzékeltetni az előttük gomolygó rettenetet.

Trump nem hogy nem hátrált meg, hanem még azt is ki merte jelenteni, hogy a Lee tábornok szobrának eltávolítása ellen tüntetők között nem csak szélsőségesek voltak. A New York Times felháborodott hangú (amúgy pedig jókora csúsztatásokkal megtoldott) cikkben számol be arról, hogy munkatársai előtt állítólag szimpátiáját fejezte ki azokkal a nem erőszakos demonstrálókkal, akik csak az „örökségüket” védték. Tény, hogy a Lee-szobor védelmében számos visszataszító csoportosulás is megjelent, és erősen kétségbe vonható annak az ízlése, aki mindenféle szedettvedett szobanácikkal és surmó klánosokkal hajlandó együtt tünteti.

El lehet azonban ítélni azt, akit a közterület-rendezési akciók mögött rejlő féktelen bosszúvágy tiltakozásra késztet? (Nehéz nem bosszúvágyra gondolni, amikor például Charlottesville fekete alpolgármestere, Wes Bellamy, aki a Lee-szobor elmozdítását kezdeményezte, korábban olyasféle magvas gondolatokat osztott meg a Twitteren, mint hogy „fehér nők=ördög”, „mindig sajnálom azokat a fekete gyerekeket, akiknek soooooook fehér ember között kell felnőniük”, „NEM SZERETEM A FEHÉR EMBEREKET SZÓVAL GYŰLÖLÖM A FEHÉR HAVAT!!!!!”. Hogy, hogy nem, az erkölcsösre áramvonalasított információdömpingben erről kevés szó esett.)

Trump arról is beszélt, hogy a szoborrombolói hevületnek legközelebb akár George Washington vagy Thomas Jefferson is célpontja lehet. Nem valószínű, hogy azok a megszállottak, akik az észak-karolinai Durhamben ledöntöttek és megrugdostak egy konföderációs szobrot, vagy azok a lelkes csoportok, aki Baltimore-ban tapsviharral köszöntötték az inkriminált emlékművek elszállítását, különösebben megrettenének ettől a távlattól. A történelem csúf dolog, tele ellentmondásokkal, gyilkos indulatokkal, bűnös gyengeségekkel; a makulátlan Jóság világa nem tűri, hogy véres, emberi reminiszcenciáival bemocskolja a múlt.