Zátonyra futottak (László Zoltán – Távolvíz)

„Csak az alaphelyzet felvázolásából is látszik, hogy László Zoltán ismét kitett magáért. A regény világa, kreákkal és a vízi életmódra áttérő emberekkel önmagában is oldalakat érne meg, hogyan is alakult ki, milyenek a jellegzetességei stb. Lehengerlően izgalmas és ötletes az egész. A szerző ráadásul ügyesen, jól adagoltan, apró mozzanatoktól kezdve komolyabb eszmefuttatásokig különféle módokon festi meg könyvének helyszínét és korát. Sajnálatos módon itt-ott persze előfordul, hogy túlzásokba esik, ráadásul az egyik ilyen információs tömb pont a regény kezdeténél van, ami elriaszthatja a nem felkészült olvasókat. Szerencsére később sokkal egyenletesebben, jobban adagolt az információ. Amikor pedig a helyszíneket mutatja be a narráció, akkor az olvasó nem is akarja elengedni az adott jelenetet - ennek Tengerbudapest remek példája, ahol az utak valójában csatornák, hajók és úszó házak tarkítják a várost, a ligeknek hála pedig a semmiből nőnek ki a szigetek, rajtuk buja őserdőkkel.

A regénynek ezzel a részével maximálisan elégedettek lehetünk, ahogyan a kreákhoz kapcsolódó nagy rejtéllyel is, és azokkal a kérdésekkel, amiket annak kutatása felvet. Mi a rabszolgaság? Joga van az embernek kihasználni a kreákat, még akkor is, ha azok nem, hogy nem ellenkeznek, de még támogatják is ezt? Mi van, ha az ember teremtette a kreákat? Mi a garancia, hogy az embert nem egy másik faj teremtette? Mi lesz, ha egyszer megjelennek a titokzatos Konstruktőrök? Megannyi érdekes probléma, amik mögött világnézetek, gondolkodásmódok ütköznek, és még ha nem is áll le filozofálni minden fejezetben a szerző, olvasás közben mi magunk is eltöprengünk egy-egy aspektusán a helyzetnek.

Eddig dicsértem, mégis, miért volt felemás az élmény számomra? Egyrészt a történet, ami üldözésekkel, összeesküvésekkel és nagy leleplezésekkel van teli, valahogy nem igazán működött. Ennek legfőbb oka talán abban keresendő, hogy nem voltak igazán erős ellenfelek; a különféle, Godáék ellen dolgozó frakcióknak nem ismerjük meg a motivációit, sőt, néha látványosan eltűnnek a színről, hogy aztán ne is halljunk felőlük. Ez egyébként más szereplőkkel is megesik, mintha az író nem tudta volna eléggé erős történettel megtámogatni a világát és az alapötletét. Ezen pedig Jana és Gellard figurája sem segít: míg érezzük, hogy komoly traumáik vannak, és hogy ezek miatt nincs minden rendben a személyiségükkel, valahogy nem tudnak megfogni minket. A párbeszédeik, cselekedeteik üresnek, életszerűtlennek, néha kifejezetten otrombának hatnak. És akkor még nem is beszéltem a regény két legrosszabb mellékszereplőjéről, az ügynökökről, akik mintha önmaguk paródiái lennének, vagy egy B-kategóriás akciófilmből kölcsönözték volna őket. Hozzájuk képest persze sokkal kidolgozottabbak a főbb karakterek, de még egy olyan fajsúlyos probléma, mint Gellard és apjának viszonya, sem sikerült átélhetővé – holott itt is látjuk, mi a lényegi kérdés a kapcsolatukban. Mindezek a hibák sajnos erősen visszarántják a regényt, még az amúgy izgalmas és igencsak emlékezetes finálé – és a fő rejtély bravúros és további kérdéseket felvető megoldása – ellenére is.”