Miközben a baloldal nyugodtan magáénak vallhatná a nemzeti gondolatot, ami kiválóan alkalmas a homogenizáló egyenlősítésre, mint azt a történelmi példák mutatják (akasszátok fel a királyokat, szüntessétek meg a rendeket, mert mindenki polgár – XVI. Lajosnak is polgárként veszik fejét, nem királyként, reméljük, egyszer végre szentté avatják), furcsa mód ezt a maga korában progresszívnek számító elképzelést ma mégis megtagadják.
Csak mert a nemzet éppenséggel lehet a kirekesztés eszköze is. Nos, kell némi rossz hírrel szolgálnom itt fiatal baloldali nemzettársaimnak: mind Mussolini, mind Hitler baloldali szocialistaként kezdte. És akként is folytatták, csak beleötvözték – jó forradalmár módjára – elképzeléseikbe a nemzetet. Nem hiába viseli azt a felettébb kellemetlen címet az 1999-ben elhunyt, nácizmus elől Amerikába menekült osztrák nemes Erik von Kuehnelt-Leddihn leghíresebb könyve, hogy: „Leftism, from de Sade and Marx to Hitler and Marcuse”. (Éppenséggel Hitler és Mussolini – akik nem kedvelték egymást – sem konzervatívként tekintettek magukra, hanem futurista progresszívek voltak.)
Mintha baloldali nemzettársaink olyan gondolatot, szervező erőt keresnének,amit csak jóra lehet felhasználni, és minden diszkreditálódna számukra, amit valaha rosszra használtak. Ez körülbelül olyan ezoterikus gondolat, mint ami szerint a Szent Korona erejének kiáradása megoldja minden bajunkat. Nem is értem, a demokráciát miért nem vetik el Kapelnerék, hiszen azt is lehet elnyomásra, diktatúraépítésre használni. Nem értem, miért nem békélnek meg a ténnyel, hogy az ember bűnre hajlamos, ergo mindent lehet rosszra is használni. A nemzeti gondolatot is lehet abszolutizálni vagy épp összeegyeztetni más megfontolásokkal is, szélsőségekig vinni, mérsékelni vagy elvetni. Ez nem száraz logika kérdése.
Kapelner Zsolt gyakorlatilag azzal érvel a nemzeti gondolat elvetése mellett (a nácizmust leszámítva), hogy a nemzet nem egyértelmű, nem történelmen végigvonuló államszervező tényező. Mivel tehát a történelem nem örökké létező, homogén nemzetek etnikailag egyszínű államaiból áll, hanem voltak etnikailag sokszínű államok, meg birodalmak, meg törzsek, meg más alapon szerveződő államok, ezért a nemzet felesleges is.
Ez alapján azonban minden más államszervező szempontot elvethetnénk, hiszen egyik sem meghatározó. Miért ne lehetne szó arról, hogy a nemzet, etnikum a Föld valamely részén lehet egy meghatározó államszervező szempont? Belefér, nem? Ráadásul az etnikum, ha még nem is nemzetté fejlődve, igenis az emberiség egész történelme folyamán, mindig a politikai közösség egyik alapvető szervező ereje volt a törzsektől kezdve az ókor termékeny félholdjának birodalmain, a kezdeti görög városállamokon és Róma alapításának időszakán át mostanáig.
A magamfajta ókonzervatívok magától értetődő, adott és fontos valóságnak tekintik a nemzetet, de azért kicsit szoktak sajnálkozni azon, hogy
a nagy nemzeti forradalmi ébredésben annyira eggyé olvadtunk, hogy rengeteg regionális és lokális különbség veszett el vagy vált jelentéktelenné,
legyen szó gasztronómiai, néprajzi, népviseleti vagy más különbségekről. Ezeknek mostanában végre újbóli felfedezését éljük, de a rikítóan sokszínű középkori-újkori Európának annyi.
Akkor most kellenek érdemek vagy sem?
Kapelner kifogásolja a nemzeti gondolatban azt, hogy a nemzetiséget nem választjuk: „elvégre az ember a nemzetiségét épp úgy nem választja mint a bőrszínét, miért helyes tehát az előbbi alapján különbséget tenni egymás jogai és kiváltságai közt, ha az utóbbi alapján helytelen?” Tóth István Olivér viszont éppen azt szeretné, ha nem lenne „belépési küszöb”, és csak olyan csoportokat engedélyezne, ahol tagadják az „érdem és jutalom logikáját”.
Szerintem viszont a nemzet igenis belepasszol ebbe, hiszen érdemek és jutalmak nélkül tagja lehet a nemzetnek mindenki, aki beleszületik, társadalmi osztályra, vallásra, nemi identitásra való tekintet nélkül. Pont ez adja a baloldal számára használható, egyenlősítő, felszabadító potenciálját. Értem én, hogy itt az „érdem” a veleszületett tulajdonság lenne, de az pont a veleszületettség okán ugye nem érdem, hanem adottság.
Lehetne ezeken sokat lamentálni: legyen elég annyi, hogy az örök emberi természetből, emberi mivoltunkból fakadóan
mindig is tagjai leszünk nem választott csoportoknak,
olyan tulajdonságaink alapján is, amelyek velünk születnek (tessék a nem választott közösségek és hagyományok fontosságát hangsúlyozó kommunitáriusokat olvasni, akik egyébként többnyire baloldaliak). A puszta választás-alapú állampolgárság (bevándorlók) nem teremt olyan érzelmi kötődést, amiben a megszerzett jogok találkoznának a csoporttagságból fakadó kötelességekkel (még a harmadik generáció sem, lásd iszlám fundamentalista robbantgatók). A nem választott közösségek léte örökké velünk maradó tény, ami az emberi psziché végességére és az embernek, mint társas lénynek a szükségleteire rezonál. Lépjetek túl rajta!
Tetszik vagy sem, nem választott közösségeink is támaszthatnak igényeket velünk szemben (érvényesül bennük az érdem és jutalom logikája), hiszen teljes joggal büntetik keményen a hazaárulást.
Azt végképp nem értem, hogy például a választott közösségek miért is ne támaszthatnának velünk szemben igényeket, azaz miért is ne kellene kiérdemelni a csoporttagságot, és miért is ne jutalmazhatná a csoport a többet vállaló tagjait? A baloldali érdemellenesség az emberi elpuhulás és felelőtlenség melegágya.
A szeretet rendje
Kapelner „jóléti sovinizmussal” vádolja a nemzetállamokat, amelyek a nemzet tagjának megadják a szociális juttatásokat, de a szomáliai bevándorlónak nem. Nos, a nemzetállamok és a nemzeti gondolkodás ritkán volt annyira vonalas, hogy más szempontokat ne hagyott volna érvényesülni, a szomáliai bevándorló tehát folyamodhat állampolgárságért. A jóléti szolgáltatásokra az adott állam területén élő őshonos kisebbségek (mint a határon túli magyarok) is jogosultak, viszon a friss jövevényeknek miért is kellene jogosultságot kapniuk csak úgy?
Minden politikai közösségnek joga van megmondani (legyen etnikai alapú vagy sem), hogy kit fogad be és kit nem.
Egyszer arról vitatkoztam az ukrajnai háború kapcsán az egykori Galamus vezetőjével. Mihancsik Zsófiával, hogy miért is fontosabb a magyaroknak a magyar vér. Azt válaszoltam neki, hogy meg kell tanulnia két fogalmat: az „állapotbeli kötelességet”ét és a „szeretet rendjét”.
Valóban, minden emberélet ugyanannyira értékes és minden halál ugyanakkora veszteség. A magyar államnak és a magyar nemzetnek azonban elsősorban saját tagjai és közössége felé van ezzel kapcsolatban kötelessége. Ugyanolyan dolog ez, mint hogy egy édesanyának és egy édesapának elsősorban a saját gyermeke élete, nevelése és jóléte a felelőssége, nem a másé. És ez nem opcionális. Amíg a gyermekem éhezik, nem jótékonykodhatok mindenáron a többi rászorulóval.
A szeretetnek objektív rendje van: házastárs, gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, munkatársak, és így tovább. Az állam szempontjából ez a saját népe és saját állampolgárai felé működik, etnikumtól nem teljesen függetlenül. Van legitim mozgástér, de nem lehet állampolgár minden jöttment betérőből. Ez a rend nem deduktív, hanem induktív, a konkrét „itt és mostból”, a lokálisból indul ki. Téves elképzelés az, miszerint a földkerekségen minden ember ugyanolyan felelős volna minden emberért. Nem vagyunk egyformán felelősek a világ minden szegényéért.
Ha viszont a baloldali nemzettársaink ennyire irtóznak a nemzettől és etnikumtól, és a nem választott tulajdonságok szerinti szelektálástól, akkor lehetnének akár reakciósak is, már ha hajlandóak lehetnének visszatekinteni a 18. század előtti évszázadokra is; akkor is éltek emberek ugyanis. És akkor együtt kedvelhetnénk a soknemzetiségű birodalmakat (az Osztrák-Magyar Monarchiát is amúgy), a sokszínű középkort, meg az emancipáció és társadalmi felemelkedés egyik legfontosabb intézményét is akár, nevezetesen az egyházat, a spirituális impériumot.