Miért nem tud mit kezdeni a nemzettel a baloldal?

Miután az SZDSZ kimúlt, azt hittük, végre a magyar baloldalon is természetes módon része lesz a nemzet megfelelő értékelése és tisztelete a politizálásnak. Elvégre az LMP például nem mutatott zsigeri undort a nemzet irányába, s legújabb az egyébként általam nem kedvelt Momentum is valamiféle „egészséges nemzettudat” mellett tette le a voksát, ami nem mások ellen fogalmazza meg magát és nem giccses, mint szerinte a jobboldal nemzetfelfogása, és nem is tagadja a nemzetet, mint a baloldalé. 

Mondhatnánk, ahogy zuhanó repülőn nincs ateista, úgy világbajnokság idején sincs magyar, aki ne a magyar válogatottnak drukkolna, politikai pártállástól függetlenül. Micsoda politikamentes, politika előtti közös alap, közös minimum!

Aztán viszont a Momentum felvetésére több „fiatal baloldali” kifejtette gondolatait a nemzetről, nacionalizmusról, mégpedig a Kettős Mérce és a Reflektor hasábjain. 

Kapelner Zsolt, aki online Szabad Nép-félórákat tart az érdeklődőknek Kritikai Alapozó sorozatával, arról értekezik, hogy

ahogy a mostanában divatos Benedict Anderson marxista gondolkodó nevezte, és a történelem nagy részében nem voltak nemzetek, csak a nemesek és más felsőbb rétegek zsákmányolgatták ki a nyomorgó parasztokat.

Kapelner, az amerikai SJW-k hazai másolata elismeri, hogy volt a történelem folyamán a nemzeti gondolatnak emancipatorikus, felszabadító jellege; de ma már inkább akadálynak tekinti azt a világ proletariátusának, szegénységének felszabadításáért folytatott harcban – és gyors utalást tesz persze a nemzeti gondolat nácizmus általi lejáratódására is.

Végkövetkeztetése:

„Baloldali nacionalistaként kiállunk az igazságosság és egyenlőség eszméi mellett, de azt a nemzet kereteire szűkítjük le: nemzettársainknak jár, a többiek oldják meg maguk. De vajon társadalom tényleg különbséget tehet a kiszolgáltatottak, szegények, fogyatékosok, hajléktalanok között azon az alapon, hogy melyikük őshonos magyar, román vendégmunkás vagy szomáliai bevándorló?”

Papp Szilárd István ugyancsak a Kettős Mércén üresnek nevezte a Momentum nemzetképét és azt a divatos elképzelést hirdette, hogy a nemzetek igazából csak a 18-19. században jöttek létre, amire Tóth Olivér István válaszolt egy szimpatikusabb írásban a Reflektoron, rámutatva, hogy a nemzetek nem a semmiből bukkantak elő két-háromszáz évvel ezelőtt. Meg is jegyzik, hogy az írást nem akarta lehozni a Kettős Mérce, „mivel az szerintük nem segítené elő a vitát”, ami azért mutatja a Kettős Mérce vitákhoz való hozzáállását. 

Tóth Olivér István csavaros gondolatmenete oda lyukad ki: nem igaz, hogy a nemzet abszolutizált módon kiemelkedik a mai ember csoportidentitásai közül. Ugyanakkor hiába elfogadóbb a nemzettel szemben, mint vitapartnerei, idáig jut a végén:

„Egy valódi baloldali program csak a minden csoportidentitások kritikája lehet. Ebben nincs különbség a nemzeti, vallási, pártalapú, filozófiai vagy akár szubkulturális csoportidentitások között. Egy valódi baloldali program csak a belépési küszöböt nélkülöző csoportidentitásokat fogadhatja el, amelyek tagadják az érdem és a jutalom logikáját, amelyek mindenkit megvigasztalnak.”

Értik? Nem hogy nemzetre nincs szükség, hanem semmilyen csoportidentitás nem kell, amiben elvárásokat támasztanak. Mert az kirekesztő és nem szolgálja a szegények felemelését (Tóth szerint a kereszténység ilyen mintabaloldali csoport volt, mert nem volt belépési limit, a jutalom pedig mindenkié lehetett). 

Kisajátította-e a jobboldal a nemzetet?

Úgy tűnik, leszámolhatunk azzal a gondolattal, hogy az új magyar baloldal, főként pedig annak értelmisége természetes és magától értetődő módon fogadná el a nemzetet, mint az emberi lét egyik meghatározó keretét.

Az, hogy jobboldal úgymond „kisajátítja” a nemzetet, régi sérelme a baloldalnak. A baj ezzel csak az, hogy erre a baloldal adta meg a lehetőséget azzal, hogy a kilencvenes években

Kis túlzással talán azt is állíthatnánk, ha a baloldal kicsit egészségesebb módon viszonyul a nemzethez a rendszerváltás után, akkor talán ma nem lennének „nemzetiek” a dohányboltok, ahogy a „nemzeti együttműködés rendszere” se feltétlenül született volna meg. (Feltéve, hogy a nemzeti jelző mindenhová való felcímkézése egyfajta dacreakció.) A nemzeti létet meg lehet élni magától értetődő, nem harsány módon is, nincs szükség hozzá Franco Nero hosszan távolba néző tekintetére a Honfoglalásból. 

Hogy szükség volna-e a továbbiakban nemzetre, vagy meg kellene szabadulni tőle, mint egy rasszista és szűk kerettől? Igazából tök mindegy, hogy a nemzetek mikor jöttek létre. Ha nemzetek mindig voltak, akkor az áhított megszabadulás teljes illúzió, de ha ki tudja mutatni Benedict Anderson segítségével a fiatal baloldal gondolkodó, hogy a nemzet az egy újkori tévedés, történelmi termék, akkor rögtön közelebb jön a megszabadulás lehetősége. Viszont ha a nemzetre pozitívan tekintünk, akkor igazából tényleg mindegy, hogy időtlen idők óta van-e, vagy háromszáz éve, mivel ez a megőrzés szempontjából irreleváns. 

Bennem viszont felmerül ilyenkor a kérdés, hogy hová is párolognak el az olyan nagy baloldali gondolatok, miszerint a történelmi fejleményeket nem lehet visszacsinálni, azokat el kell fogadni kiindulási alapként, az idő kerekének visszaforgataásáról való felesleges, reakciós álmodozás helyett.

A nemzetek azért mégsem a semmiből bukkantak elő

Olyan szempontból tényleg elképzelt közösség a nemzet, hogy nem ismerjük személyesen minden tagját; de hát ehhez a megállapításhoz nem kell évtizedekig kutatni, könyvet írni és professzorrá válni. Ezzel együtt Benedict Anderson nem gondolja, hogy a nemzet ettől hamis téveszme lenne, nem tagadja, hogy a nemzetek nagyon is valódi létezők, habár a nemzeti érzés eluralkodását és meghatározóvá válását a „print kapitalizmusnak” tulajdonítja, mivel a nyomtatás tudta terjeszteni az egységes, irodalmi nyelvet és összekötni a nemzetek távol élő tagjait. Anderson ugyanakkor az Imagined Communitiesban tartózkodik a fasisztázástól, megértőnek bizonyul a nemzeti eszmével szemben.

Benedict Andersont nyilvánvalóan ízlésbeli azonosságai miatt választotta ki a nemzetszakértő triumvirátusból a kritikát bőszen alapozó hősünk. Ugyanis van még két másik személyiség, akik fontosak a nemzetről való gondolkodásban. Az egyik Ernest Gellner, aki a ipari forradalomnak és azzal együtt a népesség egységessé válásának (homogenizációjának) tulajdonítja a nemzeti gondolat kifejlődését és elterjedését. A másik pedig személyes kedvencem, Anthony D. Smith, Gellner tanítványa, aki viszont az előző két proffal és Kapelner Zsolték tőlük vett elképzelésével szemben annak szentelte munkásságát, hogy kimutassa: a nemzeteknek igenis van „etnikai magjuk”, és a történelemben mindig is léteztek nemzetszerű politikai közösségek, még ha nem is modern értelemben vett nemzetek (összefoglalóan etnoszimbolizmusnak hívják az álláspontját).

Anthony D. Smith nem primordialista vagy perennialista, pusztán csak arra mutat rá, hogy

Az igaz, hogy az egyetemi közegben, az akadémiai életben Gellner és Anderson népszerűbb szerző, de Anthony D. Smith is elismert, tekintélyes céhes tudós volt, nem valami dilettáns kívülálló.

Az is igaz, hogy a nemzeti mivolt az újkor elején vált meghatározó identitásalakító tényezővé; mindenki tud arról, hogy a középkorban a vallási és a feudális hovatartozás volt a meghatározó – lásd azokat a csángókat, akik ma is katolikusnak mondják magukat, ha rákérdezünk nemzetiségükre. S az is igaz, hogy – mint arra Dobos Ilona rámutat Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című kötetében – a paraszti lét meghatározó kerete igazából mindig is a lokalitás, a régió volt. Egészen a 19. század közepéig nincsenek például a nemzetet emlegető népdalok, azok leginkább a járásnyi területen vagy kicsit tágabb régióban mozognak. Ahogy nem voltak Rákóczi-mondák Baranyában, úgy Szabolcsban sem keletkeztek Zrínyi-mondák. De a parasztság azért tisztában volt azzal, hogy nem osztrák, nem francia és nem is angol, hanem a magyar nép része (sőt a népiek szerint a parasztság képviselte a magyar életerőt, az igazi magyarságot).

És hozzátartozik az is, hogy a keresztes háborúkba vonuló lovagok seregeiben az angol és a francia királyság, valamint a német-római császárság területeiről érkező seregek fiai erősen mulattak a másik érthetetlen nyelvén, gúnyolódtak azon. S bár a parasztság nem volt a hungarus tudaton alapuló magyar nemesi nemzet része (amibe viszont nagyon nyitott és progresszív módon nemzetiségtől függetlenül lehetett felvételt nyerni), azért valamiféle nemzeti jellegű érzés időnként előbukkan a magyarság történetében is. Kristó Gyula hovatovább idegenellenesnek, már-már nacionalistának titulálja Kézai Simon krónikáját, amiben a szerző a natio kifejezést használja. Kézai sorait Szabó Dezső is megirigyelhetné: „A tiszta Magyarországnak 108 nemzetsége van és nem több”, sőt „a többiek pedig, akik hozzájuk csatlakoztak, jövevények, vagy foglyoktól származnak, mivel Hunortól és Magortól a Meótisz ingoványaiban 108 nemzetség származott, bármiféle keveredés nélkül.”  

Kristó leszögezi: „Kézai felfogásában társadalmi állásra való tekintet nélkül mindenki magyar, aki szkítiai eredetű apától és anyától származott (és magyarul beszél), és nem magyar az, hanem keverék, korcs, akinek nem ez az eredete (és más nyelvet beszél).” Natio, nyelv, a társadalmi osztály másodlagossága: voilá! Kristó hozzáteszi: „Kézai krónikája méltán sorolható az európai történetírás azon nagy áramához, amelynek eredményeképpen az 1180-1280 közti időszakban Európa nagy részén megjelent és meghatározóvá vált a nemzeti történetírás”. Vajon a marxista-posztmodern kortárs baloldal számára miért kezdődik a történelem minden szempontból a felvilágosodással és az ipari forradalommal, és miért lesz minden baj eredője a szerintük akkor kibontakozni kezdő kapitalizmus? (Ami megint csak nem igaz, elég csak egy pillantást vetni a reneszánsz itáliai városállamokra.)

Nemzetek és forradalmak

Birodalmi ókonzervatívként szeretett Metternichünk nem nagyon tudott mit kezdeni a nemzeti ébredésekkel, amiket valami veszélyes, egyenlősítő, jakobinus dolognak, a rend felforgatóinak tartott – amúgy nem alaptalanul. Joseph de Maistre francia ellenforradalmár ellenben igenis tudott mit kezdeni a nemzetekkel: híres mondása szerint olyat még nem látott, hogy ember, csak olyat, hogy francia, német – ezzel együtt utálta a francia forradalmat. 

A nemzeti eszme pedig azután lett vallásos imádat tárgya, hogy a baloldal megpróbálta eltaposni a gyalázatost, és végiggyalogolt Európán a szekularizáció.

csak vetni kell egy pillantást a 19. végi, 20. század eleji „nemzeti liberalizmus” egyházellenességére Kossuthtól a magyargyűlölő, cseh Masarykig. 

Hogy a jobboldal meg a konzervatívok mégis felfedezték maguknak a nemzetet, mint az élet természetes keretét, az részint a Marx-féle internacionalista gondolatok divatjának köszönhető. Ebből is látszik, hogy a baloldal mindig egy lépéssel a jobboldal előtt jár… (a kapitalizmus pedig ugye két-háromszáz éve ácsorog a szakadék szélén, nemzeteivel együtt).

Miközben a baloldal nyugodtan magáénak vallhatná a nemzeti gondolatot, ami kiválóan alkalmas a homogenizáló egyenlősítésre, mint azt a történelmi példák mutatják (akasszátok fel a királyokat, szüntessétek meg a rendeket, mert mindenki polgár – XVI. Lajosnak is polgárként veszik fejét, nem királyként, reméljük, egyszer végre szentté avatják), furcsa mód ezt a maga korában progresszívnek számító elképzelést ma mégis megtagadják.

Csak mert a nemzet éppenséggel lehet a kirekesztés eszköze is. Nos, kell némi rossz hírrel szolgálnom itt fiatal baloldali nemzettársaimnak: mind Mussolini, mind Hitler baloldali szocialistaként kezdte. És akként is folytatták, csak beleötvözték – jó forradalmár módjára – elképzeléseikbe a nemzetet. Nem hiába viseli azt a felettébb kellemetlen címet az 1999-ben elhunyt, nácizmus elől Amerikába menekült osztrák nemes Erik von Kuehnelt-Leddihn leghíresebb könyve, hogy: „Leftism, from de Sade and Marx to Hitler and Marcuse”. (Éppenséggel Hitler és Mussolini – akik nem kedvelték egymást – sem konzervatívként tekintettek magukra, hanem futurista progresszívek voltak.)

Mintha baloldali nemzettársaink olyan gondolatot, szervező erőt keresnének,amit csak jóra lehet felhasználni, és minden diszkreditálódna számukra, amit valaha rosszra használtak. Ez körülbelül olyan ezoterikus gondolat, mint ami szerint a Szent Korona erejének kiáradása megoldja minden bajunkat. Nem is értem, a demokráciát miért nem vetik el Kapelnerék, hiszen azt is lehet elnyomásra, diktatúraépítésre használni. Nem értem, miért nem békélnek meg a ténnyel, hogy az ember bűnre hajlamos, ergo mindent lehet rosszra is használni. A nemzeti gondolatot is lehet abszolutizálni vagy épp összeegyeztetni más megfontolásokkal is, szélsőségekig vinni, mérsékelni vagy elvetni. Ez nem száraz logika kérdése.

Kapelner Zsolt gyakorlatilag azzal érvel a nemzeti gondolat elvetése mellett (a nácizmust leszámítva), hogy a nemzet nem egyértelmű, nem történelmen végigvonuló államszervező tényező. Mivel tehát a történelem nem örökké létező, homogén nemzetek etnikailag egyszínű államaiból áll, hanem voltak etnikailag sokszínű államok, meg birodalmak, meg törzsek, meg más alapon szerveződő államok, ezért a nemzet felesleges is.

Ez alapján azonban minden más államszervező szempontot elvethetnénk, hiszen egyik sem meghatározó. Miért ne lehetne szó arról, hogy a nemzet, etnikum a Föld valamely részén lehet egy meghatározó államszervező szempont? Belefér, nem? Ráadásul az etnikum, ha még nem is nemzetté fejlődve, igenis az emberiség egész történelme folyamán, mindig a politikai közösség egyik alapvető szervező ereje volt a törzsektől kezdve az ókor termékeny félholdjának birodalmain, a kezdeti görög városállamokon és Róma alapításának időszakán át mostanáig. 

A magamfajta ókonzervatívok magától értetődő, adott és fontos valóságnak tekintik a nemzetet, de azért kicsit szoktak sajnálkozni azon, hogy

legyen szó gasztronómiai, néprajzi, népviseleti vagy más különbségekről. Ezeknek mostanában végre újbóli felfedezését éljük, de a rikítóan sokszínű középkori-újkori Európának annyi. 

Akkor most kellenek érdemek vagy sem?

Kapelner kifogásolja a nemzeti gondolatban azt, hogy a nemzetiséget nem választjuk: „elvégre az ember a nemzetiségét épp úgy nem választja mint a bőrszínét, miért helyes tehát az előbbi alapján különbséget tenni egymás jogai és kiváltságai közt, ha az utóbbi alapján helytelen?” Tóth István Olivér viszont éppen azt szeretné, ha nem lenne „belépési küszöb”, és csak olyan csoportokat engedélyezne, ahol tagadják az „érdem és jutalom logikáját”. 

Szerintem viszont a nemzet igenis belepasszol ebbe, hiszen érdemek és jutalmak nélkül tagja lehet a nemzetnek mindenki, aki beleszületik, társadalmi osztályra, vallásra, nemi identitásra való tekintet nélkül. Pont ez adja a baloldal számára használható, egyenlősítő, felszabadító potenciálját. Értem én, hogy itt az „érdem” a veleszületett tulajdonság lenne, de az pont a veleszületettség okán ugye nem érdem, hanem adottság. 

Lehetne ezeken sokat lamentálni: legyen elég annyi, hogy az örök emberi természetből, emberi mivoltunkból fakadóan

olyan tulajdonságaink alapján is, amelyek velünk születnek (tessék a nem választott közösségek és hagyományok fontosságát hangsúlyozó kommunitáriusokat olvasni, akik egyébként többnyire baloldaliak). A puszta választás-alapú állampolgárság (bevándorlók) nem teremt olyan érzelmi kötődést, amiben a megszerzett jogok találkoznának a csoporttagságból fakadó kötelességekkel (még a harmadik generáció sem, lásd iszlám fundamentalista robbantgatók). A nem választott közösségek léte örökké velünk maradó tény, ami az emberi psziché végességére és az embernek, mint társas lénynek a szükségleteire rezonál. Lépjetek túl rajta!

Tetszik vagy sem, nem választott közösségeink is támaszthatnak igényeket velünk szemben (érvényesül bennük az érdem és jutalom logikája), hiszen teljes joggal büntetik keményen a hazaárulást. 

Azt végképp nem értem, hogy például a választott közösségek miért is ne támaszthatnának velünk szemben igényeket, azaz miért is ne kellene kiérdemelni a csoporttagságot, és miért is ne jutalmazhatná a csoport a többet vállaló tagjait?  A baloldali érdemellenesség az emberi elpuhulás és felelőtlenség melegágya.

A szeretet rendje

Kapelner „jóléti sovinizmussal” vádolja a nemzetállamokat, amelyek a nemzet tagjának megadják a szociális juttatásokat, de a szomáliai bevándorlónak nem. Nos, a nemzetállamok és a nemzeti gondolkodás ritkán volt annyira vonalas, hogy más szempontokat ne hagyott volna érvényesülni, a szomáliai bevándorló tehát folyamodhat állampolgárságért. A jóléti szolgáltatásokra az adott állam területén élő őshonos kisebbségek (mint a határon túli magyarok) is jogosultak, viszon a friss jövevényeknek miért is kellene jogosultságot kapniuk csak úgy?  

Egyszer arról vitatkoztam az ukrajnai háború kapcsán az egykori Galamus vezetőjével. Mihancsik Zsófiával, hogy miért is fontosabb a magyaroknak a magyar vér. Azt válaszoltam neki, hogy meg kell tanulnia két fogalmat: az „állapotbeli kötelességet”ét és a „szeretet rendjét”.

Valóban, minden emberélet ugyanannyira értékes és minden halál ugyanakkora veszteség. A magyar államnak és a magyar nemzetnek azonban elsősorban saját tagjai és közössége felé van ezzel kapcsolatban kötelessége. Ugyanolyan dolog ez, mint hogy egy édesanyának és egy édesapának elsősorban a saját gyermeke élete, nevelése és jóléte a felelőssége, nem a másé. És ez nem opcionális. Amíg a gyermekem éhezik, nem jótékonykodhatok mindenáron a többi rászorulóval.

A szeretetnek objektív rendje van: házastárs, gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, munkatársak, és így tovább. Az állam szempontjából ez a saját népe és saját állampolgárai felé működik, etnikumtól nem teljesen függetlenül. Van legitim mozgástér, de nem lehet állampolgár minden jöttment betérőből. Ez a rend nem deduktív, hanem induktív, a konkrét „itt és mostból”, a lokálisból indul ki. Téves elképzelés az, miszerint a földkerekségen minden ember ugyanolyan felelős volna minden emberért. Nem vagyunk egyformán felelősek a világ minden szegényéért.

Ha viszont a baloldali nemzettársaink ennyire irtóznak a nemzettől és etnikumtól, és a nem választott tulajdonságok szerinti szelektálástól, akkor lehetnének akár reakciósak is, már ha hajlandóak lehetnének visszatekinteni a 18. század előtti évszázadokra is; akkor is éltek emberek ugyanis. És akkor együtt kedvelhetnénk a soknemzetiségű birodalmakat (az Osztrák-Magyar Monarchiát is amúgy), a sokszínű középkort, meg az emancipáció és társadalmi felemelkedés egyik legfontosabb intézményét is akár, nevezetesen az egyházat, a spirituális impériumot.