A magyarok rokon lelkek a zsidókkal

Se szeri se száma azoknak az írásoknak, amelyek az elmúlt napok eseményeire reflektálva azt elemzik, hogy mi végre van ez az új keletű barátság Izrael és Magyarország között. Mi lesz ennek a vége? Kitör a világbéke? Vége a magyarországi pártpolitikai antiszemitizmusnak? Miféle gyanús szövetség körvonalazódik? Miből fognak eztán élni azok, aki főállásban antiszemitázták a kormányt?

A legtöbb nemzeti érzésű ember szívesen gondol a zsidó államra, mint példára: lám ők megcsinálták, szeretik a nemzetüket, az országukat, szem előtt tartják az érdekeiket – és mindez sikerült nekik. Ilyen államot akarunk mi is. 

Minden reményünk megvan, hogy nekünk is ilyen országunk legyen, hiszen félig mi találtuk ki az övéket is.

ne feledjük el, hogy egy budapesti hazánkfia – nevezett Herzl Tivadar – csapott a homlokára egy napon, és gondolta, hogy: Izrael, mekkora ötlet, megcsinálom!

Az első cionista kongresszustól azonban hosszú út vezetett a valódi államiság megteremtéséig. 

Egy maréknyi zsidó elhatározta, hogy lesz államuk – és lett. Nem mondtak le az Isten által nekik ígért földről. Ezek a pimasz zsidók nem mertek kicsik lenni, nem akartak hang nélkül beolvadni a népek tengerébe, nem gondolták, hogy a saját ország, illetve az ősi föld gondolata sérti a szomszéd népek érzékenységét. 

De miért példa ez nekünk, magyaroknak?

Azért, mert bámulatra méltó, ahogy a sivatagban létrehozták a modern Izraelt. A világ minden tájáról özönlöttek a zsidók, hogy részt vegyenek az új haza építésében. Gazdasági csodát csináltak a sivatagban. Nekünk, magyaroknak néha nehezünkre esik észrevenni, hogy a földi paradicsomban élünk itt, a Kárpát-medencében. Csak be kellene végre lakni rendesen, ez a hely be van nekünk rendezve hegyekkel, folyókkal; csak használni kellene, örömmel.

Izrael a demográfiai kérdést részben sajátjai hazahívásával, illetve a vallásos közösségek támogatásával oldja meg. Nem újdonság, hogy a vallásos közösségek nagyobb számban vállalnak gyermeket, mint a laikus többség. Itthon ez úgy történik, hogy a baloldal kampányt folytat a határon túliak ellen, nehogy 23 millióan Budapestre menjünk, nehogy lenyúljuk a nyugdíjat, sorba álljunk az SZTK-ban fogat tömetni. Egyes politikai alakulatok pedig mifelénk habzó szájjal rontanak neki mindennek, ami keresztény és hagyományos. Mindezt a humanizmus és a felvilágosodás nevében. 

A zsidók nem mondtak le a területeikről, nem fogadják el, hogy ők idegenek lennének az őseik földjén, a nemzeti összetartozás gondolata pedig teljesen természetes. Ők maguk határozzák meg, hogy ki számít zsidónak; és azokat, akik megfelelnek a mércének, nagy szeretettel várják. Mindenkit szeretettel várnak, de elsőbbség illeti meg a zsidókat. 

Zsidó demokrácia. Ezt a kifejezést főként politológusok használják, de nem nehéz kitalálni miről szól, a hangsúly mindkét szón egyformán erős.  A Zsidó Állam az egyetlen demokrácia a környéken, azonban annak mibenlétét magukra szabták, nem ültek fel annak a hantának, hogy demokrácia csak egyféle lehet.  

Ki mondta, hogy nem tehetnek meg mindent a sajátjaik érdekében? Ki tiltja ezt meg nekik? A nemzetért való aktív cselekvés teljesen legitim. Fölösleges ezt démonizálni: utánuk kell csinálni, akkor majd egyből üdvös dologgá válik. 

A legtöbb zsidó szíve Jeruzsálemben (is) dobog (és sokaké Munkácson és Kolozsváron és Beregszászban és Budapesten is). Ennek kellene lennie a mi célunknak is. Hogy a világon szétszóródott magyarság és az anyaországiak szíve, ha nem is Budapesten, de együtt dobogjon. Ez nem olyan „kárpátiás-szirupos” hazafiság, ez a nemzeti érzésbe oltott praktikum.  

Izrael harcot folytat annak érdekében, hogy a világ elfogadja az önvédelemhez, megmaradáshoz való jogát. Legyen joguk a zsidóknak a szülőföldhöz, illetve azt elhagyva az ősi földhöz.

Mintha a saját sorsunkról írnám ezt: a megmaradáshoz, a kultúránkhoz való jogot szeretnénk mi is megszerezni.  Persze nem kell túldramatizálni, közel sem vagyunk olyan veszélyeztetettségnek kitéve, mint egy párizsi zsidó, aki egy kebabos mellett lakik, az országunkra sem fenekednek olyan erősen a szomszédjaink, mint Izraelre.

Természetesen szövetségesek vagyunk Izraellel: egy izraeli zsidónak nem kell elmagyarázni, mit jelent az ősi föld, mit jelent a saját földeden kisebbségben élni, ott üldözést átélni.

Hatalmas ellenszélben érvényesíteni a nemzeti akaratot, a nemzeti érdeket. 

Talán egy kicsit kevesebb Bayerrel, több Sík Sándorral, Edith Steinnel hitelesebb lenne a pozitív viszonyulásunk, de ezután talán így lesz.

Izrael és a zsidók azonban nem egy és ugyanaz. Nekünk a zsidó ügy hazafias ügy kell, hogy legyen; nekünk tartozásunk van. Ne feledjük, a kisantant országai együtt sem végeztek olyan arányú „magyartalanítást” az elcsatolt részeken, mint amit a holokauszt idején önmagunk ellen elkövettünk. Kolozsvár lakosságának 16 százaléka volt zsidó vallású a második világháború előtt (a nagyváradi illetve a máramarosi zsidóságról nem is beszélve), ezt a jelentékeny magyar közösséget sikerült a „magyar” vezetésnek elpusztítania majdnem teljes egészében.

Persze a jövőre nézve vannak biztató jelek. A Mazsihisz, más zsidó szervezetek és a magyar kormány támogatásával pezseg a zsidó élet, anyaországban és határon túl egyaránt, Kolozsvár és Kárpátalja saját zsidó napokkal büszkélkedhet. 

Hazafias szempontból az antiszemitizmus magyargyűlöletnek számít. Keresztény szempontból ők az idősebb testvéreink.