Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
A végítélet kis doboza Richard Kadrey első magyarra lefordított könyve. Eredetileg 2016-ban jelent meg, a folytatás idei, és adja az ég, hogy az Agave rávetődjön, mert most is nagyon beletenyereltek a jóba.
„A világ és annak mágiája ezzel együtt sem kiemelkedő, nincs sok jelentősége. Inkább csak érdekes adalék és háttér, a történetet a karakterek viszik a hátukon. Ráadásul mindezt úgy kell elképzelni, hogy van kapásból vagy 10-12 főszereplő, de mind érdekes, mindegyikről megtudunk valamit, vagy ha nem, akkor önmagukban is kellően szórakoztatóak. Sőt, az egész könyv annyira a karakterekre és azok interakcióira épül, hogy tájleírás vagy hasonló is alig akad, ellenben többoldalas színtiszta párbeszédből rengeteg van.
Emiatt folyamatosan pörög a történet, ráadásul a beszélgetések stílusa is hétköznapi szinten zajlik. És bár személy szerint engem irritálnak az olyan életszerűtlen szófordulatok, mint például a napsugaram, meg a hozzá hasonló, 20-30 éve is cikinek számító filmes magyarítások (ez vélhetően rossz fordítói berögződés), összességében nagyon szórakoztató a karakterek évődése. Ráadásul szellemes is, tényleg megvan az a Christopher Moore-féle csípős humor, nem véletlen a tőle származó ajánlás a borítón.
A történet elég erős: mintha egyszerre néznénk meg a Mission Impossible 1-2-3-at, ami elvezet a végjátékhoz, és összeáll a nagy terv, minden értelmet nyer. Ez utóbbi viszont sajnos kihagyott lehetőség, az utolsó 10-15 oldal szerintem kifejezetten gyengére sikerült. A folyamatos banalitás és az átlagemberi hülyeség kifigurázása, a vallásparódia itt már annyira erőltetett, hogy a paródia is önmaga paródiája lett, ami soha nem jó. Ennyire nem kellett volna elbagatellizálni a dolgot, egy nagyon minimális kis komolyság azért hasznos lett volna a végére egy igazán ütős befejezéshez, de hátha majd a folytatásban...”