Aki politikus akart lenni, megcsinálták annak

„Tény, hogy a társadalom nagy része politikai apátiába fordult, nem bíznak a politikusokban. Az ilyen »politikusgyárak« azért eléggé mélyítik a kiábrándultságot. Mekkora a trénerek felelőssége?

Az erőtlen apátia, a politikusok elutasítottsága jól mérhető, ciklus középen inkább utolérhető, választáshoz közeledve csökken ez a kiégett motiválatlanság. Ha a belvárosban dolgozunk és sűrűn futunk össze munkaidőben kávézgató vagy épp szirénázva közlekedő politikussal, ha rendszeres olvasói vagyunk a közbeszerzésekről szóló döntéseknek, akkor a mélyülő apátiát könnyebb szinten tartanunk. Közösségi rendezvényen azonban gyakran megfigyelhető, hogy a közmédiában a tanult jó arcát mutató politikust, még ha sokat is tett az apátia elmélyüléséért, nem csak saját párttársai fogadják kötelező imádattal, az ottlévők odafordulnak, élvezik a híres emberek közelségét, a »közülük ment, közéjük jött« tekintéllyel bíró politikus ottlétét.

A közpénzfelhasználás jelenlegi jellege mélyíti az apátiát, de a nem hivatalos kommunikációs események – és egy szalagátvágás vagy a halászléfőző versenyen való részvétel is ilyen lehet – emberibbé tehetik az egyébként elérhetetlennek és korruptnak tűnő politikust, így közelebb hozhatják őt az addig apátiában ülő választókhoz. Ezekben a helyzetekben is a hangsúly a politikus viselkedésén, kommunikációján van: erre pedig fel lehet készülni. Egy-egy képzés így közvetve az apátia csökkenéséért tehet néhány apró lépést, tiszta kezet, üvegzsebet, vonzóbb közösségi döntéseket persze az sem adhat nekik.

Mi a helyzet a folyamatos sorosozással? Elérnek ezzel az apátiába fordultak ingerküszöbéhez?

Több összetevős ez a narratíva, marketingpszichológiától az EU-hoz való viszonyon át a párt vagy a családi költségvetésig befolyásolja sok minden. A menekültkérdéssel kapcsolatos korábbi plakátkampány hatása mérhető volt, a Soros-plakátoké már most megkérdőjelezhető, a minősége is más, mint az előzőknek: egyre primitívebb, nyelvészetileg és esztétikailag is alacsony fokon kidolgozott. Az ország ugyan teleszórva, mégis jelentős azoknak a száma, akiknek fogalmuk sincs, ki az az ember a plakáton.

A veszélye (vagy a hatása) épp ezért óriási: ha nincs ironikus ellenkampány, a központi akaratnak ellentmondó, más megközelítést is megmutató üzenetfelület, akkor a beletörődött, apátiába forduló szavazóknak elég lesz a választás előtti finoman visszautaló marketingpszichológiai húrpendítés: máris jöhet a választói alkalmazkodás, később az elfogadás vagy akár az ismételt elköteleződés.”