A világosság a sötétségben fénylik

„A rövid fejezeteket sokáig a cellofoidokkal kapcsolatos álsajtószemle vezeti be. Mottóként megjelenő nyilatkozatok, hazai és nemzetközi hírek részletei. Így aztán, míg az olvasó az első szám egyes személyben elbeszélt lidércálomszerű sztorira fókuszál, addig a periferikus tudatát manipulálják a nagyon is valóságosnak ható álhírek. Minélfogva a tudatalatti a tudatos szférába hatol, és fordítva, mígnem elérkezünk a könyv második, rövidebb részéhez, ahol már egy gyilkos sámánutazásban veszünk részt, majd Gábor személyével a mi személyünk is megbomlik és kicserélődik. Ez innentől már nem a lepusztult posztszocialista-újkapitalista Magyarország, hanem iszonytató szakrális terület, nem evilági hatalmakkal és szabályokkal. A regény elolvasása után az érzékenyebbek nem tudnak többé ugyanúgy egy növényre, állatra, vagy akár egy ismerősre nézni, mint korábban.

A rendszerváltással két igen régi gyarmatias szemlélet vált meghatározóvá Magyarországon, ami aztán a közéletből átszivárgott a művészetbe is. Az egyiket nevezhetjük szittya rezervátumnak, amely számára nincs örökérvényű emberi, csak magyarnak szóló magyar mondanivaló, legyen szó történelmi lektűrről, álnépművészetről, nemzeti rockról, avagy délibábos hagyományőrzésről, aminek nemcsak a történeti valósághoz nincs semmi köze, de az ősök szelleméhez se. A másik meg az a téveszme, hogy itt attól lesz valami világszínvonal, ha kritikátlanul átemeljük vagy lekoppintjuk, amit menő nyugati cuccnak vélünk, legyen az brit popzeneutánzat, nyugatról importált forgatókönyvsablonokkal megírt vígjáték, amerikaias sci-fi, vagy kortárs művészet. Pedig ettől sose leszünk menő nyugatiak, csak olyan bennszülöttek, akik divatos kalapnak hiszik a konzerves dobozt a fejükön. Mert a nívó feltétele az eredetiség, a szellemi autonómia, és nem a majmolás.

Aztán akadnak üdítő és reményt keltő kivételek. Olyan szellemi termékek, amelyek úgy egyetemesek, hogy magyarok, és úgy magyarok, hogy egyetemesek. Néha bebizonyosodik, hogy lehet univerzális kérdéseket speciálisan hazai közegben is megfogalmazni, lehet úgy életre kelteni akár a sámánvilágot is, hogy az mostani lesz, ezért élő, nem archaizált romantikus giccs. Nem a szellemi világ romantikus esztétikumát élvezzük, hanem jelenvaló brutális erejét érezzük, a másik szféra jelenlétét, amit a városi ősmagyar legalább annyira nem ismer és nem ért, mint a gyökértelen plázatöltelék. Az Odakint sötétebbrészben spirituális irodalom, ami méltán került Philip K. Dick mellé az Agave gondozásában.”