A bolondok bosszúja

„A szigetlakók – már a világosabb színűek – amúgy sohasem tartották magukat európainak. (A fekák meg aztán végképp.) Így aztán nem is tűnt számukra oly ijesztő alternatívának annak elhagyása. Már ha Európa megegyezik a német negyedik birodalommal és egy csomó notórius, ütődött, bürokratával. Ellentétben k-Európa szerencsétlen sorsú népeivel, számukra nem volt mitikus, elérendő cél az »európaiság«. Európa nem volt számukra vágyott, csodás, mennyország, a gazdagok és szépek földje, amire csak áhítattal lehet tekintetni. Őket nem oktatta saját européer értelmisége arról, hogy elmaradott, nyamvadt, mucsai senkik, akik nem érnek fel Európa nagyszerűségéhez. A belépésük az EU-ba el is húzódott 1973-ig.

Churchill a háború után azt mondta: »Elsődleges célunk a Brit Nemzetközösség és a Birodalom megmaradt részeinek egysége és konszolidálása. A második az angolul beszélő világ testvéri szövetsége; és a harmadik, az Egyesült Európa, amelynek elkülönült, de szorosan és különlegesen együttműködő szövetségesei és barátai vagyunk.«

A britek a belépés után is annak látták a kontinensen alakuló fura konglomerátumot, ami: jókora piactérnek, ahol gátlástalan alkuszok vitatkoznak a filléreken is, folyamatosan kétségbe vonják egymás becsületét, miközben magukat a legnemesebb ügyek bajnokának állítják. A szédülten kavargó tömegben pedig zsebmetszők, kurvák és sarlatánok lesnek áldozatokra. Így hát a kilépés is pusztán pénzügyi kategóriák kérdése lett.”