Ezért vezeti homoszexuális politikus Európa több szélsőjobbos pártját

„Edouard Pfieffer, a második világháború utáni Franciaország fasisztája, Michael Kuhnen 1991-ben AIDS-ben elhunyt német neonáci, Nicky Crane egykori angol skinhead-vezér – ők is melegek voltak. Csakúgy, mint a közelmúltból a német szélsőjobboldali párt vezetője, Holger Apfel, aki egy zaklatási botrány következtében kénytelen volt lemondani. Nemhiába írta még 2008-ban a liberális Huffington Postban Johann Hari, a The Independent című brit lap baloldali szerzője: »Jean-Marie Le Pen kivételével az elmúlt harminc évben a prominens európai fasiszták mind melegek voltak.«

A tendencia napjainkban is folytatódik. A radikális német AfD párt nemrég egy leszbikus politikusnőt, Alice Weidelt választott listavezetőnek, most pedig egy leszbikus nő, Anne Marie Waters és egy meleg férfi, David Coburn vetélkedik a korábban Nigel Farage vezette brit radikális párt, a UKIP vezetéséért. LMBT-emberek nemcsak az egyes pártok vezetésében, hanem a hívei között is az átlagnál nagyobb számban fordulnak elő. A felmérések szerint a francia homoszexuálisok közel negyede támogatja Nemzeti Frontot, a német AfD népszerűsége pedig ugyanebben a körben közel 17 százalékos. Hasonló a helyzet Európa más országaiban is, annak ellenére, hogy ezek a pártok a legkevésbé sem a homoszexuálisok jogaiért küzdenek, sőt gyakran harciasan fellépnek ellenük.

Mi lehet az oka ennek a látszólagos ellentmondásnak? A válasz egyetlen szóba sűríthető: bevándorlás. A témával foglalkozó összes írás szerint Európa melegjei inkább elnézik a radikális jobbos pártok karcos nézeteit a homoszexualitásról, cserébe azért, hogy határozott fellépést ígérnek a migránsok ellen. Azon jövevények ellen, akik az anyatejjel legkevésbé sem az LMBT-jogok képviseletét szívták magukba; épp ellenkezőleg, és e felfogásukat az utóbbi időben földrészünk városaiban válogatott inzultusok formájában nyomatékosították is.”