Mivel a Köz nem érezte úgy, hogy ez valami államilag üldözendő cikk lett volna, az eljárás magánvádasként folyt. Én viszont – bár az értesítést átvettem – az idén tavaszi személyes meghallgatás meghívóját elsüllyesztettem a táskám mélyére, majd azzal a lendülettel megfeledkeztem róla. Mivel nem jelentem meg az eseményen, a mostani tárgyalás előtt a bíró elrendelte, hogy rendőrileg vezessenek elő.
(...)
Én végig nem igazán értettem Fásyék taktikáját. Magánvádlóként a sima kibékülésen felül jegyzőkönyvi bocsánatkérést is kérhettek volna tőlem, amit onnantól bárhol lobogtathattak volna. Én pedig ráadásul el is mondtam a vallomásomban, hogy eleve eszemben sem volt Fásy Zsülettet bántani vagy kritizálni, a cikkem Pomper Tibor kirohanásának ironikus kifigurázásáról szólt, ezért ha szeretnék, simán hajlandó vagyok jegyzőkönyvileg is bocsánatot kérni tőle, ha a posztom megbántotta volna. Ezt azonban kerek perec visszautasították, olyan irányba terelve az eljárást, hogy a bírónak kelljen ítéletet hoznia, vagyis lemondtak arról, hogy nyilvános bocsánatkérést szerezzenek tőlem. A bíró azonban meg szerette volna adni a lehetőséget a megegyezésre, ezért félidőben szünetet rendelt el, hogy még egyszer próbát tehessünk a béküléssel. Na, ez a békülés lett az egész ügy egyik csúcspontja!