„Furcsa volt látni egy 15 éves embert, akinek életében először van igazi sikerélménye, amikor nemcsak a szülei vagy a kedves tanár rutinosan odabiggyesztett »ügyes vagy« dicséretét hallja, hanem a vele egykorúak is elismerik a tudását. Döbbenetes volt belegondolni, hogy eddig nem történt ilyen, és ki tudja, mikor lesz ehhez hasonló legközelebb. A tábor végén, amikor érte jöttek a szülei, kérdeztem, miért nem segítették a munkámat azzal, hogy tájékoztatnak, mire kell figyelnem. Kiderült, féltek, hogy akkor nem jöhet a fiuk a táborba. Sok keserű tapasztalatuk volt már.
Magyarországon valamivel jobb a helyzet, de az érintett családok többsége mégis arról számol be, hogy évekig pingpongoznak az intézmények egymás között az SNI-s diákkal, mire találnak olyan iskolát, ahol a pedagógus empátiája és szakmai felkészültsége is megfelelő ahhoz, hogy a gyermeküket jó kezekben tudják. És a megoldás vagy a probléma leggyakrabban nem jogi, hanem pusztán emberi kérdés. Főként azon múlik, miként viszonyul a pedagógus és a szülőközösség az új kihívásokat jelentő feladatokhoz – hiszen a gyerekek többsége magától értetődőbben fogadja el, hogy egy-egy osztálytársa másképp működik.
Mindenkinek joga van a sikerélményhez. Fontos, hogy lehetőséget teremtsünk a gyerekeknek megélni ezt. De ehhez az is kell, hogy ne mismásoljunk akkor sem, ha a kudarcaikról van szó, és ne irreális elvárások elé állítsuk őket. Én, »spártai anya« büszke vagyok, ha azt látom, hogy a fiaim nemcsak az iskolai tesztek feladatait tudják megoldani, hanem felismerik azokat a valós helyzeteket, amikor ők maguk tudnak segíteni. De pusztán jó szándékkal és nyitottsággal nem pótolható a szakszerű segítség.”