A választási rendszerek igazságosságáról

Több cikket olvastam mostanság arról, hogy ezt a mostanira alakított választási rendszert bírálói igaztalanul ostorozzák, amiért nem „arányos”, azaz a nyertes párt a rá szavazók hányadánál jóval nagyobb arányban jut helyekhez. A mostani rendszer védelmére felsorolt érvek nagyjából az alábbiak:

– Franciaországban még erősebb torzulással nyert most az új elnök, annak mégis örülnek a magyar rendszer fújolói, csak mert ott a szívüknek kedves oldal jelöltje győzött. Vagyis a bírálóknak sem a győztest felülsúlyozó szisztémával van bajuk, hanem hogy a rendszer itt épp’ a másik oldal talpát simogatja.

– A győztes támogatói arányát túlsúlyozó rendszer nagyobb többséget ad a legtöbbek által támogatott pártnak, így az stabilabb többségű kormányt alakíthat. A stabilabb kormánynak pedig vezetett országa is stabilabb. Nem kell folyton egyezkednie az ellenzékkel, így energiája nem forgácsolódik meddő szájtépésre, és határozottan tud menni a kijelölt célok felé.

– A fenti torzulást a viszonylag sok egyéni körzetből megszerezhető képviselői hely okozza, mert itt a körzet egyetlen bejutója gyakorlatilag feléli a körzet összes szavazatát, a többi jelöltre adott ikszek gyakorlatilag „elvesznek”. Az aránytorzulás oka, hogy ha az emberek az egyéni jelöltekre is pártszimpátia alapján szavaznak, akkor egy (aktív szavazók körében) pl. 55% átlagos támogatottságú párt jelöltje a kicsit eltérő szavazatarányú körzetekben mondjuk 49-61%-os arányokat szerez; így szinte mindegyik körzet az adott párté lesz, ami jóval nagyobb (pl. 70%) az ő 55%-os támogatói arányánál. Ez eddig az egyéni körzetes rendszer matematikailag jól levezethető mellékhatása, ám e rendszert teljesen lecserélni az arányosságot jobban lekövető listás szavazásra mégse lenne jó, mert az egyéni jelöltes rendszer biztosítja, hogy az ország minden körzetének érdekét képviselje valaki a megválasztott parlamentben.

(Fentinél kicsit csaltam, mert nem teljesen vesznek el a vesztesekre adott szavazatok -- "töredékszavazatokként" a pártlistát támogatják -- ám hatásuk erősen gyengített, így a torzulás csökken, de megmarad.)

– Eredetin megkapó érv volt az egyik cikkben, hogy az egyéni rendszer kettőről egyfordulóssá csökkentésével sincs baj, hisz’ így legalább nincs annyi időt rabló taktikázás, hanem már az első fordulóban elő kell állni a valódi szavazatokkal, s így „van rendes foci”. („Plusz eltörölték a második kört, amit úgyszintén antidemokratikusnak minősítettek oly sokan, holott azt szolgálta, hogy taktikázás és kivárás helyett valódi foci legyen a pályán.")

– S a fordulók csökkentése persze olcsóbb is.

– Meg amúgyis olyan bonyolult volt a régi, hogy senki nem értette.

*

Fentiekből azért érezhető, hogy én most vitába szállnék ezekkel kicsit.

Rögtön az elején fülön csípném a francia szálat. Mert a felemlegetőinek persze igaza van abban, hogy a macroni győzelemnek örvendezők magyar rendszert bíráló érveit hitelteleníti ez az örvendezés. Ám ezzel csak az érvelés mögötti ember válik gyanússá, hogy elfogultan érvel, nem pedig az elhangzott érvei.

Ha az érvrendszereket nem önmagukban nézzük, hanem az alapján próbálunk eligazodni köztük, hogy melyik érvelőt érezzük hitelesebbnek, úgy ez a franciázás tényleg hitelteleníti a Macronnak örvendezők érveit.

Ám ha alkalmasnak találjuk magunkat rá, hogy megértsük és elbíráljuk magukat az érveket, és még vesszük is a fáradságot gondolkodni; úgy az örvendezés nem rontja az örvendezők bíráló érveit, csupán azt mutatja, hogy ők is gyarló emberek, akik örülni tudnak a talált pénznek – akkor is, ha tudják, hogy az nem egészen jogosan lett övék. Ami talán nem szép dolog, de érveik észelvű elbírálásában nem kell, hogy szerepet kapjon. A legnagyobb elmék gyakran a legkiállhatatlanabb figurák e Földön: tanaikat, műveiket ennek ellenére csodálattal fogadjuk és alkalmazzuk – nem foglalkozva azzal, hogy elhagyott nők, megbántott barátok, elhanyagolt gyermekek s megcsalt szeretők könnyei száradnak rajtuk.

Ám ha ez legalább az én további érveim elfogadását megkönnyíti, elárulom, hogy engem nagyjából hidegen hagy Macron győzelme. Nem mintha nem lenne hatással a jövőmre, csak én is gyarló ember vagyok, az életemet befolyásoló dolgok közül egyszerűen jobban érdekel a többi; és szerencsére meg is engedhetem magamnak azt a luxust, hogy ezt meg pont ne érdekeljen.

Észérvként még annyit, hogy a könnyű, de félrevezető utak egyike, ha két bonyolult dolgot egy egyszerű kritérium mentén vetünk össze.

abban kinek mi a  joga, feladata, mit tesz az elnök, mit a parlament, stb. Önmagában attól még lehet jobb egy rendszer egy másiknál, hogy jobban eltorzítja a pártszimpátiás arányokat, s persze rosszabb is – sok mindenen múlik. Legalább egyet magam is említek mindjárt.

*

Nézzük a következőt. Igen, stabilabbak, és határozottabban mehetnek a cél felé. Csak hát mindez akkor jó, ha mind a stabil kormány ténykedése, mind a célok a megválasztó nép érdekei szerint valók. Mert a kőszikla is stabil – ami jó, ha Péter ere építi egy házát; ellenben rossz, ha épp’ alája szorult egy kezünk. S a vonat is jó, ha határozottan s megállás nélkül száguld távoli célja felé – mindaddig, míg rá nem jövünk, hogy rossz vonatra szálltunk és leszállnánk.

S persze ezek hasonlatok, így sánták; de jól kifejezik, hogy a stabilitás és határozottság könnyen bebetonozott őrületté válhat, ha kiderül, hogy rossz lóra ültünk.

– mint a sakk, a nenevesskorán, vagy a Gazdálkodj okosan.

E szabályrendszernek pedig tényleg az egyik legfontosabb szabálya, hogy irányítóit a nép választja. De ettől még csak az egyik szabálya. Ha csak ez lenne, úgy a kormányfő a következő választásig szavaztathatna magának pallosjogot és első éjszakára valót is, és egy szavunk se lehetne, mert megválasztásával ez közvetve a nép akarata – akkor is, ha épp’ egy saját szavazója asszonyát dugja, míg urát kardélre hányatja. Szavazatával ezt maga a kardélre hányt akarja így.

Nem. Ez a játék is akkor működőképes, ha minden szabályát betartjuk. E szabályok tájanként változók, de lényegük azok a bizonyosak, amik a megválasztott hatalmat a következő választásig is ellenőrzik és korlátozzák. Azok a bizonyos független hatalmi ágak, fékek, ellensúlyok s unásig mantrázott társaik. Fellengzős nevük ellenére ezek nem liberális léleksimogatók, hanem a demokrácia működőképességéhez szükséges többi játékszabály.

De nem is ezek azok, amiket én most felemlegetnék, hanem egy ritkán említett másik. Ritkán, mert puha szabály, nincs sehol törvénybe égetve; nélküle mégis csikorog a gépezet és rendre esegetnek ki a fogaskerekek, mint egy kenés nélküli mozdonyból.

Arról van szó, hogy egy társadalom csak akkor tud hosszú távon is stabilan működtethető stabil célokat kitűzni és elérni, ha a többség által megválasztott kormány nem izomból kormányoz, hanem a többi választót is képviselő ellenzékkel folyamatosan egyeztetve megpróbál egy saját bázisán túlnyúló, minél szélesebb néprésznek elfogadható megoldásokat keresve kormányozni. Ellenkező esetben hiába nyomja le torkukon saját verzióját, mert

– megvalósításához általában sok ponton szüksége van a teljes társadalomra, akik folyamatos tiltakozásokkal, az aprópénzre váltott megoldások helyi szabotálásával a megvalósulást folyamatosan fékezik;

– másrészt ha netán az ellenzék jutna aztán (szintén jó stabil) hatalomra, dobja is kukába a háromnegyedig elkészült művet;

– és igazából már hatalomra kerülése előtt sokat fékez rajta azzal, ha előre kijelenti, hogy ő majd kidobja, amivel nagyon könnyű eltántorítani a bizonytalanságot mindennél jobban utáló befektetőket. Pénz nélkül pedig a leghatározottabb törvény is széppróza csupán.

És a tőkét rövid távon lehet kényszeríteni (ld. különadók), de hosszú távon megszökik. Nem véletlen, hogy leginkább a gyorsan szétkapható összeszerelő üzemek jönnek, annyi adókedvezményért, amivel már szinte mi fizetjük a munkásait.

*

A lényeg, hogy egy stabil kormány nagyon hatékony, de csak olyan rendszerben, amely alkalmas az ilyen működésre, mert a kormány konszenzust keresve kormányoz. Ami nem azonos a gyengeséggel, mert az egyeztetések után is nyitva maradt kérdésekben végül ő dönt, de előtte egyeztet. Azaz hatalmával él, de nem vissza.

Nálunk ez az első Orbán-kormány óta nem divat, s ezt a köztes szocialista kormányok is gyorsan eltanulták. Majd’ húsz éve működünk úgy, hogy gyakrabban látunk üstököst, mint elfogadott (vagy legalább tényleg megvitatott) ellenzéki törvényjavaslatot. Így pedig a stabil erős kormány valójában egy működésképtelen rendszer szemétdombjának a kiskakasa. Nem is tesz mást a szemétből még kikapirgálható jobb cuccok begyűjtögetésénél.

*

De még az egyéni képviselők rendszerének is akkor van értelme, ha működik a konszenzuskeresés!

Hisz’ mit számít egy-két körzet képviselőjének szava, akár ha a győztes párt tagjai is, ám felvetésük a saját pártjuk terveit keresztezi, és a rendszer olyan, hogy a stabil kormányt vivő párt nem tűr ellenvéleményt? Ugyanúgy átgyalogolnak rajtuk, mint egyebekben az ellenzéken, mert abban az ügyben ők is egy belső ellenzék.

Így bár az egyéni körzetek megtartása általában, normális országban jó dolog, ám a mifelénk futó kormányzási stílus mellett egy kirakat.

*

Csendben jegyzem meg: az egyéni képviselők rendszerének az is fontos eleme, hogy e képviselők valóban független, helyben élő emberek, akikre nem pártszimpátia miatt szavaznak. Nálunk gyakorlatilag minden egyéni jelölt fegyelmezett, arctalan pártkatona, aki szavazáskor pontosan tudja a dolgát – és ezt nagyrészt még választóik is tudják, hisz' jól látható, hogy az egyéni jelöltekre való szavazati arány – az első fordulókban, amikor még taktikázás nélkül lehetett szavazni – szinte mindig mindenhol tükrözte a pártlistás arányokat. Kivételt csak néhány olyan körzet jelentett, ahol elszórtan él még egy-egy múltból maradt önállóan gondolkodni képes lény, aki ennek ellenére vállalja, hogy politikával foglalkozik, s így nem az aktuális verziószámú szabványosított pártdroid indul.

*

És végül kedvencem, a második forduló eltörléséről és a fociról. Ismét beidézem: „Plusz eltörölték a második kört, amit úgyszintén antidemokratikusnak minősítettek oly sokan, holott azt szolgálta, hogy taktikázás és kivárás helyett valódi foci legyen a pályán”.

A baj ezzel az, hogy éppen az eltörlés ölte meg a focit. Egyéni rendszerben ugyanis az utolsó forduló mindig a kényszerű taktikázásé, s az előtte levő szolgál arra, hogy ténylegesen látni lehessen, ki kit szeretne.

Matematikailag könnyen belátható dologról van szó:

Ha én választóként Lajost szeretném, Bélával még kiegyeznék, míg Károlytól és a többiektől hányok, egyfordulós rendszerben (vagy kétfordulós utolsó fordulójában) totózgatnom kell, szavazhatok-e a szívem szerinti Lajosra, vagy inkább az esélyesebbnek tűnő Bélára fanyalodjak; különben hiába van összesen több (pl. 19+21%) szavazójuk az undok Károlynál, ha ő végül 25%-kal külön-külön mindkettőt lenyomja. Ha Lajosra szavazok, talán emiatt nyer Károly. De ha Bélára, akkor sehol nem jelenik meg, hogy én igazából Lajost támogatom – s még a töredékszavazatom is majd Bélát támogatja a pártlistán Lajosom helyett.

Ugyanezt a játszmát a jelöltek is lejátsszák, és Lajos/Béla talán visszalép Béla/Lajos javára. Ez az a bizonyos taktikázás, ahol már nem úgy játszunk, ahogy igazán szeretnénk, hanem ahogy jobban jönnek ki a pontszámok. Mint amikor az utolsó fordulóban direkt döntetlenre játszanak a fiúk, mert az 1-1 ponttal megvan az első két hely. Ha ez az igazi foci, akkor persze éljen az egyfordulós rendszer!

Kétfordulós elsőjében viszont nyugodtan szavazhatok szívem Lajosára, mert még ha Lajosom teljes tábora is átszavazna az esélyesebb Bélára, az úgy is csak akkor nyerhetne az első körben, ha táboraink együttesen 50% fölötti arányt képviselnek. Ez esetben viszont Károly és a többi undok együtt is 50% alatti szavazóval bírnak így egyikük sem nyerhet az első fordulóban – tehát pusztán azért, mert nem voltam hajlandó taktikázni, hanem szívemből szavaztam. Így nyugodtan szavazhatok a szívem vágyai szerint.

Vegyük észre, hogy egyéni jelölteknél nem a második fordulóban van taktikázás, hanem az utolsóban. Kétfodulósnál a kettő egybeesik, ám a második eltörlésével így nem a taktikázós második fordulótól szabadultunk meg, hanem a taktikázós utolsót tartottuk meg, s a focizós utolsó előttit dobtuk ki.

Mint a panelházak, ahol nem a tizedik emelet melegszik túl nyáron, hanem a legfelső, így ha az öreg Lázár bácsi lebontja a tizediket, azzal a legfelső továbbra is túlmelegszik, csak már majd kilencednek hívjuk.

*

És igen, olcsóbb az egyfordulós rendszer. Ahogy a penészes kenyér is meg a kínai hajsütővas. Meg az olcsó hús.

*

És igen, bonyolult volt a régi, és nehéz volt érteni. Ahogy az autót, a számítógépet, a mikrosütőt, a CT-t, a röntgengépet és a tévét is. Szemétre velük!

(Mellesleg a bonyolultság az újban is megmaradt...)

*

Elnézést kérek azoktól, akiknek kicsit túl magától értetődőnek tűnő dolgkat rágtam most hosszan a szájukba.

Mindez nem nekik szólt, hanem azon keveseknek, akik az ő országukat irányítják.