„Visszatérve a radikalizmushoz. Magyarországon nem lehet radikalizmussal választást nyerni – és ez így van jól. Aki nem érti – most a baloldalról beszélve –, hogy egy nemzetnek nem kell folyamatosan az orra alá dörgölni, hogy milyen – egy bizonyos nézőpontból – az ideális létezési módja (ahol adott esetben még a holland vagy a kanadai társadalom sem tart), azzal motiválva a választókat, hogy csak az »intoleránsok« és Mucsa nem fogadják ezt el, ott a hibákat csak megismételni lehet. És megismétlik sokadszor is.
A baloldalnak ez a szűk identitáspolitikai értelmezése egy-két balos pártot már sírba döntött, a többit meg szisztematikusan megeszi. Mert ugyanis kis hazánkban szó sincs arról, hogy a baloldal a szolidaritás, a szakszervezeti mozgalom, a népoktatás, a szegények és a jóléti piacgazdaság mellett érveljen (koherensen!), erre irányítsa a fókuszát (=szociáldemokrácia), és ezen az alapon zárkóztassa fel emberek millióit, hogy azok valamikor a viszonylag távoli jövőben képesek legyenek meghallani az emberi jogi érvelést annak negyedik és ötödik spektrumában. Nem, ez túl lassú és körülményes volna. Ezzel szemben szabadjon követelnünk mindjárt gender equality-t, macchiatót és általános alapjövedelmet ide. Egy nemzetet viszont nem ostorozni, frusztrálni és szívatni kellene mindenféle posztmodern, keleti parti, konstruktivista stb. beszédmóddal és glokalista értékrenddel, hanem hozzásegíteni a létezése újraértelmezéséhez, ehhez reális ösztönzőket és utat mutatni, és reménykedni, hogy megkóstolja a sikernek azt az irányát, amely végül modernizációs pályára állítja – hogy közben az identitásával is békében maradjon.”