„Viszont ez csupán az első, leginkább szembeötlő rétege a regénynek. Szerencsére VanderMeer nem áll meg ennél, Borne lényén keresztül olyan örök kérdéseket is felvet, mint hogy mitől ember valaki, mi teszi az egyént, mire valók az emlékeink, mennyire határoz meg minket a múltunk (vagy annak hiánya), hogyan kezeljük saját halandóságunkat, és így tovább. Sajnos Rachel néha számomra kifejezetten antipatikus figurának bizonyult (vagy csak a narrációja nem tudta közelebb hozni hozzám, ezt nem tudom), de az ő személyisége is átértelmeződik a cselekmény előre haladtával, ahogyan Wickből is több lesz egyszerű mellékkarakternél. Sőt, és ez meglepő lesz, még Mord is mélységet kap. Gondoltátok volna, hogy egy medveszörnynek személyisége lehet?
És ha már kibújt a medve a barlangjából, hadd beszéljek egy kicsit arról, mi a legzseniálisabb az egész könyvben, és miért tudom elfeledni a Déli Végeket: a Borne világa és a két szörnyetege, a címszereplő és a medve magával ragadóak. Mert valahol sejteti a magyar borítón szereplő szöveg, de nem mondja ki teljesen: ez a könyv igazából a szörnyetegekről szól. A város már nem az embereké, ők valamifajta idegen lények itt, ahol a biotechek, a bizarr lények az igazi urak. Ebből a világból Rachel lóg ki, nem az alakját változtatni képes Borne. Nem a hatalmas repülő medve: Mordot ide tartozónak érezzük, ahogy ide tartozik a lapokon fel-felbukkanó megannyi furcsa lény. VanderMeer világa egy rémálom, a mi világunk hatalmas vállalati laborjaiból kiszabaduló rémálom, de egy nagyon jól összerakott, működő rémálom. Ahogy Atwood jövője is a VadÁdám-trilógiában, úgy a Borne is izgalmas és érdekes, bizarrságával vonzó. És ebben a jövőben ott van Mord és Borne, a két valódi szörnyeteg, akik átveszik a helyet az embertől ebben a világban.
VanderMeer prózáját elsőre talán túlbonyolítottnak nevezném, de szerencsére a kezdés után hamar letisztul a kép, és amikor a hatalmas medvéről ír, akkor a legjobb: egyszerre láttatja borzasztónak és éterinek a lényt. Borne karaktere pedig valóban eluralja a könyvet, ezért kissé hiányzik is, amikor nem vele foglalkozik a könyv. Mondatai, gondolatai, ahogyan változik a személyisége, ezek valóban méltóvá teszik, hogy ő legyen a címszereplő.”