Eközben azt tapasztalom, hogy a középkorúak és a fiatalok nemzedékeinek számára természetes a szolidaritás. Senki nem akarja az árok szélére lökni a nyugdíjasokat, senkinek eszébe nem jut azzal kampányolni, hogy pénzt von el a nyugdíjkasszából, és oktatásra, egészségügyre vagy adócsökkentésre fordítja. Senki, soha nem merészelne ilyesmit mondani, mert pontosan tudja, hogy ma Magyarországon ezzel politikai öngyilkosságot követne el. Úgy gondolom, helyes és jó, hogy senki nem mond ilyet, mert nem hiszem, hogy a versenyképesség vagy a GDP mértéke mondja el a legtöbbet egy társadalomról – sokkal inkább az, ahogy a kiszolgáltatottakkal bánik: az idősekkel, a fogyatékosokkal, a nyomorgókkal és a hajléktalanokkal. Én csak annyit szeretnék, hogy beszéljünk erről a problémáról, vegyük észre a hibás működést, lássuk a rossz kulturális mintákat és az azokból következő országrontó politikát. Csak azt szeretném, hogy ne arra összpontosítsuk a figyelmünket, hogy minden nyugdíjasnak minden hónapban magasabb legyen a járadéka, hanem arra, hogy a szegény nyugdíjasok, a szegény gyerekek, a szegény rokkantak meg a hajléktalanok ne maradjanak az út szélén, ne éhezzenek, és ne fagyjanak meg, hanem ehessenek, befűthessenek, tanulhassanak, kultúrához juthassanak, emberhez méltó körülmények közt élhessenek. Ez pedig csak úgy lesz elérhető, ha erről azokat is meggyőzzük, akiket ma joggal nevezünk a legönzőbb nemzedék tagjainak.
Csakhogy amíg ez nem történik meg, nem tudok hallgatni a Kádár-rendszerben szocializált tömegek zsarnoki működésének jóvátehetetlen következményeiről: nem értik ezt a világot, mégis ránk szabadították előbb Gyurcsányt, aztán meg az orbáni kétharmadot. Ez a tömeg egyetlen másodpercre sem mondott le arról, hogy a maga képére formálja a világot – és most, huszonnyolc évvel a rendszerváltás után újra bolsevikok uralják a média nagy részét, újra bolsevikok állnak minden fontos gazdasági és állami pozícióban. A fennálló rendszer legitimitását és stabilitását a békemenetre vonuló nyugdíjasok tömege, valamint a kapitalizmusból, pluralizmusból és Európából elvágyódó Kádár-nosztalgia szolgáltatja – s erre nem mentség az ősz haj, nem mentség a végigdolgozott élet. Nem lehet ennek a korosztálynak az összes szennyesét mindörökké az idősek tisztelete alá söpörni. Úgy hiszem, akkor járnék el helytelenül, ha nem írnám le mindezt, ha hagynám magam meggyőzni vagy megfélemlíteni azáltal, hogy látom, milyen mértékben szolgálja ki a politika meg a társadalom a legönzőbb nemzedék igényeit és szeszélyeit. Biztos, hogy ez nem egy népszerű ügy – csakhogy egyszer fel kell nőnünk, mielőlőtt magunk is gyermekként öregszünk meg, s belőlünk is egy ugyanilyen önző, keserű és zsarnoki nemzedék válik.”