„Victor nem az a fajta főszereplő, akivel jóérzésű ember könnyen azonosulni tudna, de ahogy egyre többet tudunk meg róla, a múltjáról, a gondolkodásmódjáról és motivációiról, egyre ismerősebbnek érződik, egy idő után pedig már az elhatárolódás lesz nehéz. Winters nem alkot komplex karaktereket, de általában még a legrövidebb időre felbukkanó mellékszereplő személyisége is hiteles, konzisztens, ami Victor esetében azt jelenti, hogy bármennyire is szeretnénk, ha jobban belegondolunk, nem tudjuk elítélni a döntéseiért.
Ugyanilyen átgondolt és működőképes a világ is. Hasonlít arra, amit mi ismerünk, de kényelmetlenül más. Olykor csak apró motívumokban, mint az USA technológiai lemaradását szemléltető kazettás magnó (a cédé épp a történet idején kezd betörni az amerikai piacra), vagy a Victor által is gyakran hallgatott Michael Jackson külföldi karrierje, máskor viszont óriási súllyal tör rá az olvasóra, hogy itt tulajdonképpen 2016-ot írunk és egy elvileg civilizált országban az egyik ember tárgyként birtokolhat egy másikat. Aztán eszünkbe jut, hogy ez nem csak a regény világa, elég csak az »iszlám államra« vagy a gyakorlatilag rabszolgaként kezelt harmadik világbeli munkásokra gondolni - és itt kap igazi jelentőséget az egész.
Winters nem hagyja, hogy eltávolítsuk magunktól a regényt, nem rázhatjuk le annyival, hogy Amerika az messze van és ez egyébként is csak fikció. Újra meg újra eszünkbe juttatja, hogy a valóság sem (sokkal) jobb, teljesen mindegy, hogy az okostelefonhoz afrikai gyerekek termelték ki a kobaltot és dél-ázsiai munkások gyártják a fast fashion ruházatot fillérekért, embertelen körülmények között, vagy klasszikus értelemben vett rabszolgákkal végeztetik a munkát. De legyen bármilyen súlyos is a téma, a Földalatti Légitársaság egy pillanatra sem válik öncélúvá és nem megy el kínosan léleknyomorgatós irányokba sem. Tárgyilagos, könyörtelen és nagyon fontos kérdésekre hívja fel a figyelmet, de azt is megmutatja, hogy az emberiség még nem veszett el véglegesen.”