Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6.)

„Sapkowski a legtöbb könyvbemutatón, beszélgetésen és interjúban előszeretettel hangoztatja, hogy micsoda szenvedés egy történetet úgy megírni, hogy ne legyenek benne fölösleges dolgok. Nem tudom, hogy tényleg így van-e vele, vagy csak a közönség kedvéért találta ki (a magát rendkívül nagyra, az olvasóit és úgy általában a többi embert viszont nem túl sokra tartó, pökhendi szerző képe azért remélhetőleg csak szerep), az viszont tény, hogy a Vaják-történetekben tényleg nagyítóval kell keresni a lényegtelen részleteket. Mindennek megvan a maga szerepe, a Kökörcsin emlékiratainak sorsáról szóló, enyhén öncélú poént leszámítva nincs olyan leírás, jelenet, karakter vagy akár ismétlés, ami nyugodt szívvel kihagyható lenne.

A Fecske-toronynál ez még jobban érződik, mint a korábbi köteteknél, ami persze lehet amiatt is, hogy most jutott el hozzám ez az infó, a fordítóváltás is befolyásolhatta a szöveget (valahogy egyszerűbb lett, kevesebb a korábban megszokott, ízes fordulat és részlet), a célegyenesre fordulás miatt eleve kevesebb a mellékszál, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen erre a részre ért be a szerző végletekig csiszolgatós technikája.

Megijedni nem kell, ugyanolyan Vaják-történet ez is, mint bármelyik másik. A világ egyre élőbb így, hogy már viszonylag sokat tudunk róla, de azért kapunk egy hosszabb, kifejezetten érdekes leírást az északi Kovirról és Povissról (jut eszembe, egy térkép egyre jobban hiányzik a könyvekből), a népmesei-népvallási háttér is bővül, illetve a misztikus, isteni (vagy ahhoz hasonló) erőkről is megtudunk néhány dolgot. Geralték csapata szépen formálódik, Kökörcsin betoldott emlékiratai érdekes, új nézőpontot kínálnak, sőt, ez a történetszál afféle múltidézésként új lényeket is behoz a kánonba. Yennefer viszonylag kevés szerepet kap, a szigetlakó pszeudo-vikingek segítségével folytatott tevékenysége (nem akarok spoilerezni) még fontos lehet. Ciri története jóval drámaibb - és ő kapja a legnagyobb oldalszámot is -, a Patkányok rablóbandájával eltöltött, akár még vidámnak is nevezhető időszakot Bonhart, a rideg és kegyetlen fejvadász érkezése folyamatos tortúrára cseréli, kiválóan illusztrálva ismét az opportunista karakterekkel teli világ kegyetlenségét.”