A román politikában az új típusú ember győzedelmeskedett

„Bárki új emberré válik, aki hatalomra kerül. Múlttalan ember lesz belőle. Erről próbálnak meggyőzni minket azok a politikusok, akik dicshimnuszokat zengtek a hajdani diktátorról, vagy azok, akik – könyvekben – dicsőítették a kommunista politikákat. Magyarázkodásaikkal még jobban elássák magukat. Amikor arra hivatkoznak, hogy ilyenek voltak az akkori idők és nem bújhattak ki a kommunizmus dicséretének kötelezettsége alól, azt bizonyítják, hogy számukra mindig van lehetőség a kibúvóra, ha elvekről van szó.

Tökéletesen tudatában voltak annak, hogy mit írnak, a kétszínűség pedig soha nem vész majd ki belőlük, amíg világ a világ. Amikor azzal érvelnek, hogy azért zengtek dicshimnuszokat a hajdani rezsimről, mert különben nem juthattak volna előre szakmailag, ráébredsz, hogy saját érdekeik érvényesítéséhez nem haboznak majd akár hullákon is átgázolni. Azoknak, akik írásban és propagandában a Kommunista Pártot és Nicolae Ceauşescut szolgálták, a forradalom után meredeken felívelt a pályájuk. Úgynevezett akadémiai múltjuk ajánlásként és garanciaként működött azokhoz a magas rangú köztisztségekhez, melyeket aztán a demokrácia évtizedei alatt betöltöttek.

(...)

Nem ástam volna ki a hullákat – ahogy azzal a fentebb felsoroltak megvádoltak –, ha ezek az emberek nem lennének nagyon is élők, és nem töltenének be befolyásos tisztségeket a társadalomban. Ma már nem zavarnám őket, ha a forradalom után tettek volna egy lépést hátrafelé, hamut szórtak volna a fejükre és – bűnbánóan – elismerték volna a kommunista rezsimmel kötött kompromisszumot.

A kommunizmus alatti írásaik útlevélként működtek, garanciaként azokhoz a rendkívül magas tisztségekhez, melyeket rögtön a forradalom után a román államban betöltöttek. Ezek alapján kapták meg a „mieink” minősítést. Arra a kérdésre, hogy van-e bármilyen lelkiismeret-furdalásuk, és ha a román államban ma betöltött tisztségeik összeférhetnek-e a hajdani diktátornak szentelt ódákkal, Isărescu, Dorneanu és a többiek azt állították, hogy ők már nem „az 1989 előtti emberek” és hogy „ilyenek voltak az idők”. Döcögős érvek, mert az akkori idők valóban mások, hiányokkal, hiányosságokkal, megaláztatásokkal teltek voltak, Ceauşescu pedig úgy viselkedett, mintha a saját népe ellensége lenne.

Mint ahogy az az érv sem áll meg, mely szerint a kommunista értékekhez csatlakozásukon túlmenően az 1989 utáni társadalom számára elengedhetetlen szakemberek voltak. Ezrével lehetett nagyon jó közgazdászokat, jogvégzetteket, mérnököket találni azon fiatalok között, akik rögtön a 90-es évekbeli bányászjárások után a Nyugatot választották. A nyugati egyetemek tele vannak azokkal a professzorokkal és kutatókkal, akiket éppen Ceauşescu szakemberei űztek el. A fiatal nemzedékhez tartozó politikusok is átvették az új ember érvet.

A politikai vándormadarak szégyentelenül váltogatják a pártokat, arra hivatkozva, hogy ráébredtek, másfajta, új ember lettek, aki már nem találja helyét a kérdéses politikai paradigmában. Mindezekben az esetekben az illetők nem éreznek lelkiismeret-furdalást, a múlttól való elszakadásuk pedig tisztán formális. Mindezen megfontolások miatt, a politikusok jelenének megítéléséhez minden alkalommal dühvel kell visszatekintenünk a múltba.”

*

A cikket a kolozsvári Főtér portál remek fordításában közöljük.