Kenyerezzenek le végre!

„Amikor Orbán Viktor a minap meglátogatta Bözsi nénit Nagygécen, sokan adtak hangot az általuk leereszkedőnek, atyáskodónak vélt miniszterelnöki gesztussal kapcsolatos ellenérzéseiknek. Hamar megszülettek a paródiák, a helyi uniós beruházással kapcsolatos rapid tényfeltárások és az »ez már mindennek a legalja« típusú kommentek. Azzal viszont kevesen foglalkoztak, milyen új színt jelent a kormányfő Facebook-oldalán közzétett videó a fideszes kommunikációs palettán. Orbán Viktor ugyanis hosszú idő óta először nem akart senkit és semmit megállítani. Nem harcolni ment Nagygécre, nem is kifejezetten nemzetikonzultálni, hanem csupán érdeklődni. Hogy megérkezett-e az Erzsébet-utalvány, amit »küldött«, s hogy »emeljen-e« a nyugdíjon, ha úgy vannak a számok. És lehet, hogy ez sokaknak nem tetszett, de Bözsi néni örült.

– Egy év van még a választásokig. A választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni – ezt már Áder János mondta a hét elején parlamenti beiktatási beszédében, s egyre több jel utal arra, hogy ezzel a dilemmával a kormánypártok is kénytelenek szembenézni. No nem azért, mert annyira hallgatnának a köztársasági elnök nagyobbrészt nekik címzett intésére, hanem mert az általuk keltett fülsiketítő csatazajtól lassacskán a saját választóik érzékei is eltompulnak. Az állandó háborúskodás izgalomban tarthatja ugyan a tábort – főleg ha az ellenfél is feltűnik a színen, mint a CEU-tüntetések idején –, de rossz közérzetet szül, ami egy idő után nem csak a másik térfélen érezteti a hatását. Nehéz kiszámítani, mikor üt vissza a sokadszor újratöltött brüsszelezés – de előbb-utóbb biztosan visszaüt.

Orbán Viktor 2002-ben megtanulta, hogy negatív kampány nélkül nem lehet választást nyerni. De kétségkívül azt is tudja, hogy kizárólag negatív kampánnyal sem lehet. A szimpatizánsoknak nemcsak azt kell sejteniük, hogy mi ellen, hanem azt is, hogy miért harcolnak. S persze a közömbösök, az el nem kötelezettek is várják, sőt elvárják a négyévente ölükbe pottyanó »jutalmat«. (»Amikor a választás van, egy kicsit mindig emelnek a nyugdíjon. – És szoktam emelni?«) Nem véletlenül bukkant fel a hírekben a szociális alapú rezsicsökkentés gondolata sem, amely a korábbi csodafegyver újrakalibrálása: nem azoknak kedvez, akik a medencét fűtik, hanem a leginkább rászorulóknak, akiknél ez akár voksokat is érhet. Nem is keveset.

A nagy élet-halál küzdelmek után – vagy inkább mellett – hamarosan beköszönt hát az emelések és csökkentések ideje. Nem az a kérdés, hogy lekenyerezheti-e a lakosságot a kormány, mert úgyis meg fogja próbálni – melyik ne tenné? Hanem az, hogy miből. S ez igazi csapdahelyzet az ellenzék számára: ha osztogatással vádolja a hatalmon lévőket, saját központi üzenetét húzza keresztül. Hiszen ha van miből osztogatni, akkor nem lophatták szét az országot… Nem is beszélve arról, hogy ezzel elidegenítené magától azokat, akiknek nagyon is számít az a kis emelés vagy csökkentés. Vagy felveheti a kesztyűt, és beszállhat az ígérgetési versenybe – ő majd többet ad –, ezzel viszont a saját hitelességét nullázhatja le (erről a 2006-os Fidesz tudna mesélni).

Egyfelől mondhatnánk, hogy ez legyen az ellenzék baja. Másfelől mégiscsak jó volna, ha egyszer akadna egy kormány, amelyik másként próbál minket lekenyerezni. Nem a választások előtt, hanem négy év alatt, tudatosan, végiggondoltan. S nem apró könyöradományokkal, hanem valami mással: működő egészségüggyel, versenyképes felsőoktatással, fenntartható nyugdíjrendszerrel és számos egyéb, a jövőbe való okos befektetéssel. Ezeknek a védelméért örömmel indulnánk csatába Brüsszellel vagy magával az ördöggel szemben is, és – ezen ne múljék! – eléldegélnénk valahogy a fortyogó tűzhányó tetején. S talán azok sem éreznék olyan forrónak a lábuk alatt a talajt, akik most úgy látják, jobb, ha ezzel a testrészükkel szavaznak.”