Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni.
„Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor ügyesen használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.
Korábban is említettem, hogy a Prometheus szinte egyetlen értékelhető momentuma Michael Fassbender alakítása volt, és ezt itt is meg kell erősítenem. Ezúttal kettős szerepben brillírozik: a korábbi és a jelenlegi küldetés androidját jeleníti meg parádésan. Aki nem látott előzeteseket, annak spoiler lehet, de a küldetés a Tervezők bolygóján találkozik Daviddel, aki mintha kicsit megzuhant volna. Szépen-lassan kiderül, hogy mi történt dr. Shaw-val és magával a bolygóval, amin növényeken kívül szinte semmi életet nem találunk, és egyre többet tudunk meg az első android személyéről is, ugyanakkor mégis bántóan keveset. A film számos kérdéssel adós marad, főleg a miértekkel és hogy mi történt a két küldetés között eltelt 10 évben. Ennek ellenére David továbbviszi a teremtőivel szemben fellázadó alakok hosszú sorát, és bár motivációi homályosak maradnak, végig lebilincsel bennünket jelenléte. Arra jutottam, hogy legszívesebben egy hosszú kamaradrámát néznék meg legszívesebben, ami bemutatja a karakter átalakulását – bizarr monológ lehetne szörnyekkel a háttérben.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Évtizedeken át csak úgy hivatkoztak rá, mint a világ egyik legjobb filmje. A BLM óta mégis örülhetünk, hogy egyáltalán megemlékezhetünk az Elfújta a szél 85. születésnapjáról.
Érdekes lesz majd követni az úgynevezett nemzetközi közvélemény reakcióját.
