A győztes: Emmanuel Hollande

„A nyílt választási csalást, amit Jelcin esetében az oly demokratikus Nyugat diszkréten félrenézve több alkalommal is elnézett, ön, fájdalom, nem alkalmazhatta, viszont bevetette a friss erő trükköt. Ez kétségkívül némi nagyvonalúságot, belátást igényelt öntől, annyi realitásérzéket, amennyi az ön legnagyobb potenciális ellenfelében, Francois Fillonban az ön szerencséjére nem volt meg.
 
S hogy az információs tér feletti uralom meg a tömegmédiumokban való jelenlét túlsúlya mi mindenre képes, azt mindennél fényesebben bizonyította, ahogy független, friss erőként sikerült eladni azt az Emmanuel Macront, aki gazdasági és pénzügyi tanácsadóként, valamint az Élysée-palota főtitkárhelyetteseként nemcsak az ön elnöki stábjának meghatározó tagja volt, de gazdasági miniszterként konkrét felelősséget viselt azért a megszorító politikáért (üzletbarát reformok), amely miatt önnek nulla esélye maradt az újrázásra.
 
Az, hogy ezek után éppen őbenne látták a Hollande-korszak trükkös átmentésének zálogát, sok mindent elmond pártja szocialista karakteréről. Amiként az is, hogy a párton belüli (érthető) elégedetlenséget megtestesítő Benoit Hamonnak, pártja hivatalos jelöltjének az előválasztáson aratott győzelme után milyen leplezetlenül fordítottak hátat az ön miniszterei és a szocialista elit prominensei. Mert szép dolog a demokrácia, ha a demosz azt akarja, amit az oligarchikus elit, ha nem, hát vessen magára.
 
Mindenesetre az a tény, hogy Macront ilyen sikerrel fel tudták építeni – szemben mondjuk Bajnai Gordonnal vagy Mario Montival –, baljós képet fest a francia nemzet szellemi-lelki állapotáról.”