A klímaváltozás a mezőgazdaságban is érezteti a hatását: egyre jobban hódít az angol pezsgő
Egyre több a díjnyertes, kiváló minőségű angol pezsgő.
A magyar borok általános képességeivel kapcsolatos kételyeink nem illanhattak el – mindegyik sosem lesz jó –, ám az sokat javított az országos arányokon, hogy Konyári János keze alól csakis minőség került ki.
„Minden bor sosem lesz jó – mondta Konyári János. Ez még 2002-ben történt, a Boremberek című kötetbe készítettem vele mélyinterjút, és ott tartottunk, milyen alapvető feltételeket kellene teljesítenie a csetlő-botló magyar bornak ahhoz, hogy végre ne csak itthon legyen világhírű, hanem sikerüljön magasabbra kapaszkodnia határainkon kívül is. Minőségben, elismertségben egyaránt. A kérdés, amire reagált a termelő, nem volt túl bonyolult, így hangzott: „Az kellene, hogy minden bor jó legyen?” A válasznak pedig volt egy másik fele is: „…de legalább a többsége” – jegyezte meg még Konyári János.
A dél-balatoni vörösborászat megújítója, a vidék legnevesebb, leginnovatívabb termelőinek egyike a megelőzőekhez hasonlóan a következő másfél évtizedben is pontosan azzal foglalkozott, azon dolgozott, hogy minél több magyar bor legyen jó. Annyit tett, amennyit tehetett, és ez nem volt kevés. A magyar borok általános képességeivel kapcsolatos kételyeink nem illanhattak el nyomtalanul azóta sem – mindegyik sosem lesz jó –, ám az sokat javított az országos arányokon, hogy Konyári János keze alól csakis minőség került ki.
„Nem rossz a helyzet, bár még nagyon sok mindent kell megtanulnunk. Állandó, stabil minőséget kellene produkálni. Minden évben megbízható, jó italú borokat készíteni” – ez is egy idevágó Konyári János-idézet ugyanonnan. És tényleg. Bármihez nyúlt a mester, rendben voltak a dolgai, sőt: a mindig fontos ár-érték arány tekintetében hibátlan alapok mellett rendre megjelentek az újabb és újabb extrák, amelyeket körberajonghatott a publikum. 2002-ben még a Garamvári Vencellel közösen menedzselt St. Donatus birtok állt a középpontban, a saját pince épp csak bontogatta szárnyait, ám később a tudatos-tempós fejlesztés eredményeként a családi birtok, illetve az újabb befektetők közreműködésével alapított Ikon került előtérbe. Közben fokozatosan kapott mind fontosabb szerepet az új generáció: a harminchektárosra nőtt Konyári-birtokon Dániel, a fiú lett az első ember, és felbukkant a színen Borbála, János kisebbik lánya is, hogy férjével, Kvák Emillel az Ikonnál végzett munka mellett egy újabb kis pincébe tegye energiáit. A Késa finom rizlingekkel mutatkozott be nemrégiben.
Ha tehát ránézünk a régi St. Donatus-os időktől a Konyári Pincészeten és az Ikonon át a Késáig húzódó ívre, az összességében soktucatnyi bor között nem találunk egyet sem, amely ne lett volna, ne lenne a helyén. Vegyük akár az Ikon vagy a Konyári elérhető árú reduktív sorozatát, a Késa debütáló tételeit, a Konyári középkategóriás vöröseit, képtelenség mellényúlni. A legnagyobb és legdrágább presztízstételek esetében sincs ez másként, igaz, őket ritkábban kapjuk le a polcról. Nem a mindennapokra valók, természetesen.
Célszerű megtorpanni ezen a ponton egy pillanatra. Konyári János egyik meghatározó dobása a Sigillum Loliense – Lelle pecsétje – nevezetű vörös házasítás volt. Ennek 2000-es évjárata alaposan felpezsdítette a piacot. A bordeaux-i típusú tétel – a két cabernet-ből és merlot-ból szűrték – megteremtett-megmutatott valamit, ami azelőtt nem volt. Kiderült általa, hogy a Balaton déli partjának legszebb dűlőiből szüretelt legjobb szőlőkből legalább olyan remek vörösek készíthetők, amilyenekkel eladdig csak a villányiak, a szekszárdiak, az egriek büszkélkedhettek. Ugyanakkor közel sem került annyiba, mint amazok. A Sigillum Loliense etalon lett, az ma is. Úgy is, hogy az újító szellem – mint jeleztem az imént – a legátütőbb sikerek után sem lankadt, a haladás útját az új telepítések belépésével izgalmasabbnál izgalmasabb tételek szegélyezték. Fehérben is, vörösben is. Évről évre. Mindent nem sorolhatok fel, néhányat említek: a fehér házasítást a Szár-hegyről, a kékfrankost a János-hegyről, a Páva presztízscuvée-t a Kis-hegyről.
Konyári János nem borászdinasztiából származott. Nyíracsádon született 1951-ben, mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, hűtőipari vonalon szerzett diplomát. Lellére házassága révén került, így kezdhetett a hetvenes évek közepén az akkor kifejezetten progresszívnek számító Balatonboglári Állami Gazdaságnál. Így lett borász, szinte véletlenül. A többit hozta magával a céltudatosság és a profizmus. 2008-ban elnyerte az Év Bortermelője címet, az idén is jelöltje volt a Borászok Borásza elismerésnek.
Arról, hogy mi a munkamegosztás a családi vállalkozásban, ezt mondta 2002-ben: „Együtt dolgozunk. Ma még elég sokat vitatkozunk, de a fiam lesz az első. Az ő ízlése lesz a meghatározó, én vissza szeretnék húzódni, rábízni a lényeget. Ha kéri, segítek.”
Amennyiben a megtett utat és az elért eredményeket nézzük, megállapíthatjuk: a szisztéma működött. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy Konyári-dinasztia nem volt ugyan – de lett, és lesz is. Úgy is, hogy az utódoknak mostantól nincs kitől kérdezniük, kérniük. Konyári János 2017. május 23-án, 66 éves korában elhunyt. A mű azonban kereknek és teljesnek látszik. A bor és a hagyaték velük és velünk marad.”