A zavaron és az undoron túl van valami, amiért érdemes élni
Mondhatnánk, hogy micsoda dolog ez, Európában háború dúl, ez az ember meg közben elrejtőzik a világ elől, a havasokba menekül, és naphosszat csak kirándulgat meg olvas.
Elöljáróban annyit, hogy az új Twin Peaks méltó az örökségéhez, ugyanis hasonlót a jelenlegi sorozatok között jelenleg még csak közelítőleg sem találni, az élmény pedig bármilyen komfortzónán kívülre esik.
„Lynch azonnal a mély vízbe dobja a nézőt, és még egy vasgolyót is köt a bokájára, azaz egyáltalán nem érdekli, hogy látta-e valaki a régi 30 részt vagy nem. Ha nem, az az ő baja, mert rögtön az elején újra ott vagyunk a Fekete barlangban, a vörös függönyökkel takart szobalabirintusban, ahol fura emberek beszélnek visszafelé, és ezt egyszerűen képtelenség befogadni az első két évad nélkül. Ne is próbálkozzon vele senki.
És ez még csak a kezdet, mert hamarosan kiderül, hogy a hajdani második évad elborult utolsó részei a Fekete barlang vörös függönyei között ezúttal egyfajta kapaszkodókká válnak, bizonyos szempontból a legtisztábban értelmezhető jelenetek, mert ennél csak furcsább dolgok következnek. Például előfordul, hogy húsz percen át nem szólal meg senki, miközben egy nagyon-nagyon különös eseményeket zajlanak nagyon-nagyon fura helyszínen, gondolok itt most a harmadik rész elejére, amelynek minden másodperce olyan feszült (és közben apró utalásokkal, részletekkel teli), hogy közben végig önkéntelenül a fotel karfáját szorítottam. Egészen nyugtalanító volt.”