Miért kibírhatatlanok a liberálisok?

„A mai magyarországi (stb.) liberálisok legalább a jófejségről legyenek szívesek leköszönni, ha a befektetési alapok és az ágyúnaszádok hatalma nevében és előterében kegyeskednek prédikálni az emberi jogokról és az emberi autonómiáról és az emberi emancipációról. (...)

Amikor a mai kelet-európai, így pl. magyarországi liberális, öö, értelmiségiek a »siker«, a »verseny«, a »kockázatvállalkozás«, a »minőség«, a »szakma«, »az emberi tőkébe való befektetés«, a »munkahelyteremtés«, az »eredményesség«, a »jó dizájn« és a »jó marketing«, no meg »Európa« himnikus dicséretét zengik, akkor természetesen a burzsoá osztályprivilégiumokat magasztalják. Hiszen a polgári társadalomban sikerük csak a polgároknak van, a többieknek jut az unalmas, gerinctörő, egyhangú munka, az »álláskeresés« nevű megalázó gyötrelem, a minden örömből, élvezetből, szépségből, eleganciából, mulatságból való kizártság, a várakozás az esztékában, a várakozás a buszpályaudvaron, a kimerítő ingázás, az olcsó sör, az olcsó tévé és a hosszabbodó, de egyre fájdalmasabb öregkor. A liberális publicisták és népszónokok védelmükbe veszik a menekültek jogait (is) érvényesíteni próbáló NGO-kat (fiatal, nyugatos, modern értelmiségieket tehát), de nem ám magukat a menekülteket. Meg a falu végén a poros udvart bámuló, elhízott öregasszonyt se. (Aki épp olyan élvvágyó, vidám, friss, csinos, fiatal lány volt nemrég, mint a te Dulcineád. Csak hát ugye paraszt.)

A kozmosz, Isten, a szépség, az idő, a lét, a bensőség, Erósz és a halál iránti minden metafizikai érzés megengedett (vö. Max Horkheimer: Dämmerung. Notizen in Deutschland [1934]: Gesammelte Schriften, 2. köt., s. a. r. Gunzelin Schmid Noerr, Franfurt/M.: S. Fischer, 1987, 311-454), csak a kizsákmányoltak, elnyomottak, alávetettek, elhagyottak és betegek szakadatlan szerencsétlensége miatti társadalomellenes érzések nem.

A győztesekkel – a sikeresekkel – való azonosulás nem egyeztethető össze a fölszabadulás »projektjével«; az »egyenjogúság« és az »egyenlő méltóság« végső soron gúnyolódás az osztálytársadalom (az osztályuralom) áldozataival, a proletárokkal, a szubproletárokkal, a parasztság maradékaival, az underclass »mélyszegényeivel«, a lumpenproletárokkal, a kezelés, részvét és vigasz nélkül pusztuló vén betegekkel, a volt gyarmatok éhező és haldokló színes népeivel, a tömegesen gyilkolt (etnikai és felekezeti) kisebbségekkel, a lenézett és lökdösött bevándorlókkal, az alkalmazkodásképtelen különcökből lett, utcán ténfergő, rongyos őrültekkel, az Afrikában és Indiában milliószámra, gyakran nyilvánosan megerőszakolt nőkkel, a nyomorukba fegyelmezetten beletörődni képtelen fegyencekkel a világ börtöneiben.

A szabadság látszataiban már csak rosszhiszeműen lehet hinni – ezért nem bírom már elviselni (különösen a magyarországi) liberálisokat.”